A fasiszta rezsim idején Rita Levi-Montalcini a föld alatti életformát választotta, ám ennek ellenére kiemelkedő tudományos munkásságot fejtett ki. Nobel-díjas kutatóként ő volt az, aki jelentős lépéseket tett a rák és a demencia megértésének terén.

Két magyar egyetem is felkerült a világ legjobbjainak listájára, és a rangsorban néhány váratlan név is szerepel!

Rita Levi-Montalcini, az olasz-amerikai neurobiológus, aki pályafutása során számos áttörő felfedezést tett, 1986-ban megosztva nyerte el a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat. Ezt a kitüntetést Stanley Cohen biokémikussal közösen érdemelte ki a sejtnövekedési faktorok felfedezéséért, melyek jelentős hatással voltak a modern orvosi kutatásokra. Eredményei alapot adtak a sejtnövekedés és -fejlődés megértéséhez, amelyek továbbra is kulcsfontosságú területek a tudományos vizsgálódásokban.

A fiatal tudós egy különleges laboratóriumot alakított ki hálószobájának sarkában, ahol varrótűkből készített szikék segítségével végezte kísérleteit csirkeembriókon. Célja az volt, hogy felfedezze az idegrendszer fejlődésének titkait. A szoba falait tele ragasztotta jegyzetekkel és diagramokkal, melyek az általa végzett kísérletek eredményeit és megfigyeléseit tükrözték.

A történelem folyamán a nőknek rendkívül kemény és kitartó küzdelmet kellett folytatniuk azért, hogy az értelmiségi pályákon érvényesülhessenek egy patriarchális rendszerben. Noha a 19. századtól kezdődően egyre több nő léphetett be az egyetemek kapuin, Magyarországon például 1896-tól kezdve, a férfiak dominálta területeken való boldogulásuk továbbra is kihívásokkal teli volt. A nők alulreprezentáltsága a tudományos, üzleti és politikai szférákban ma is világosan érzékelhető, ami arra figyelmeztet, hogy a társadalmi egyenlőségért folytatott harc messze még nem ért véget.

Hányszor találkoztunk már azzal a kérdéssel, hogy képesek vagyunk-e felsorolni híres női tudósokat, amikor kiálltunk amellett, hogy a tudományos és szakmai világ nem csupán a férfiak számára van fenntartva? A társadalom egésze felelős azért, hogy lebontsuk a régóta fennálló, káros döntéshozatali és nevelési mintákat. A nőknek ugyanúgy van helyük a tudományos, mérnöki, politikai és orvosi területeken. Így a valódi kérdés nem az, hogy hány női tudós létezett eddig a történelemben, hanem sokkal inkább az, hogy miért nem kaptak sokkal szélesebb körben lehetőséget a női elméjűek.

Évszázadok hosszú álmát követően a fiatal nők most saját kezeik munkájával formálhatják meg a jövőjüket.

A fenti idézet Rita Levi-Montalcini, a neves sejtbiológus szavait idézi, aki 1909-ben Torinóban látta meg a napvilágot. Zsidó származású nőként a fasiszta rezsim árnyékában nőtt fel Mussolini Olaszországában. A történelem nehézségei ellenére sikerült nőként tudományos pályát választania, és olyan eredményeket ért el, amelyek máig formálják tudományágát. Életpályája, amely kezdetben számos kihívással indult, végül diadalmasan zárult: 103 éves korában ő lett az idegnövekedési faktor társfelfedezője, emellett jelentős szerepet játszott az olasz politikai életben, és több száz fiatal orvost mentorálva inspirálta a következő generációt.

Levi-Montalcini a második világháború zűrzavarában, a német megszállás idején családjával együtt elhagyta Torinót, először a festői Piemont vidéke felé vették az irányt. Ezt követően hosszú éveket töltöttek el a föld alatti óvóhelyek sötétjében, többek között Firenzében, ahol a háború kegyetlen valósága elől kerestek menedéket. E nehéz idők és a családi hagyományok szövevénye között fiatalon világossá vált számára, hogy nem kívánja követni a női felmenői példáját, akiknek sorsa a feleség és anya szerepére korlátozódott. Ellenkezőleg, elhatározta, hogy tudományos pályára lép, és a saját útját járja, hogy tudását és tehetségét a világ számára kamatoztassa.

- 20 éves koromban világossá vált számomra, hogy nem tudom elfogadni apám által megálmodott női szerepet, ezért bátorkodtam tőle engedélyt kérni, hogy a saját szakmai pályámat építhessem - mesélte egy interjú során.

Így indult el az ő saját útja, amely során lenyűgöző sikerekkel bizonyította be az önmagába vetett hitét.

Rögös út a hálószobai laboratóriumtól a Nobel-díjig

A korszak tudósainak gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy az embrionális sejtek hogyan építik fel a más sejtekkel való bonyolult kapcsolatok rácshálóját. Egészen addig, míg dr. Levi-Montalcini a második világháború alatt a torinói házának hálószobájában elkezdte tanulmányozni a csirkeembriókat.

Az életben soha nem szabad feladni, átadni magunkat a középszerűségnek, ki kell mozdulni a megszokás és a beletörődés szürke zónájából. Az embernek bátorságot kell gyűjtenie a lázadáshoz.

Éveken keresztül elkötelezetten kutatta a sejtek növekedését és az azokat befolyásoló kémiai reakciókat dr. Viktor Hamburgerrel a washingtoni egyetemen. E kitartó munka végül egy jelentős felfedezéshez vezetett: egy olyan fehérjét azonosítottak, amely a sejtekből való felszabadulás után serkenti az idegek növekedését az idegrendszerben. A háború végéhez közeledve rövid ideig önkéntes orvosként tevékenykedett a szövetséges haderőknél, ahol tífuszos és egyéb fertőző betegeket gyógyított a menekült táborokban.

Eredetileg egy féléves megbízatásra érkezett az amerikai egyetemhez, ám a 1947-ben indult közös munka váratlanul hosszabb időre nyúlt. 1956-ra már docensi, 1958-ra pedig professzori rangot ért el az intézményben, végül 1978-ban emeritusz státuszba lépett. A hatvanas évek során Rómában egy tudományos központ létrehozásába kezdett. 1969-től közel egy évtizeden át az olasz Nemzeti Tudományos Tanács Sejtbiológiai Intézetének vezetője volt.

Nyugdíjasként is kiemelkedő szerepet töltött be a tudományos közéletben.

1986-ban Levi-Montalcini kollégájával, Stanley Cohennel megosztva megkapta az orvosi Nobel-díjat az idegnövekedési faktor felfedezéséért. A díjat az 1952-ben tett felfedezése alapján ítélték neki, miszerint az egerekből származó, csirkeembriókba átültetett tumorok a csirkeembrió idegrendszerének erőteljes növekedését idézik elő.

Ez a felfedezés alapvető mérföldkőnek bizonyult a későbbi orvostudományi kutatásokban, különösen a rák és a demencia komplex természetének megértésében. Az innovátorok között szerepel, akik elsőként világították meg a hízósejtek kulcsszerepét a humán patológiában, továbbá felfedezte a Palmitoil-etanolamid (PEA) nevű endogén vegyületet is. A PEA hozzájárul a szervezet gyulladásos reakcióinak finomhangolásához, így segít megelőzni az ideggyulladást, és enyhíti olyan neurodegeneratív betegségek, mint az Alzheimer-kór, kellemetlen tüneteit.

2002-ben, nyugdíjaskorában is aktív tagja maradt a tudományos életnek, ebben az évben alapította az Európai Agykutató Intézetet (European Brain Research Institute). Miután a hazájában többször is kitiltották az egyetemekről, és ellehetetlenítették a munkáját a fasiszta rendszer alatt, végül 2001-ben a legmagasabb állami kitüntetéssel honorálták, és az olasz szenátus örökös tagjának választották. Politikai feladatait ugyanolyan felelősségteljesen látta el, mint biológusi munkáját. 1974-től a vatikáni Pápai Tudományos Akadémiának (Pontificia Accademia delle Scienze) is tagja lett.

A nőknek, akik megváltoztatták a világot, soha nem kell mást megmutatniuk, mint a saját intelligenciájukat.

Miután maga is sok akadállyal szembesült, Rita Levi-Montalcini karrierje második felében nagyrészt azzal foglalkozott, hogy más tudósok számára is biztosítsa a pénzhez, felszerelésekhez és támogatáshoz való hozzáférést. A munkássága, a társadalmi szerepvállalása és tudományos karrierje a mai napig igazolása és inspirációja minden nőnek, aki a kutatói életpályát választja.