"A homoszexualitás hungarikum" - ez a kifejezés nem csupán a szexuális orientáció elfogadásáról szól, hanem a magyar kultúra sokszínűségének ünnepléséről is. A Pride megnyitóján elhangzott szavak arra emlékeztetnek minket, hogy a szeretet és a tisztelet m

Egyedi szociológiai perspektívák, megható prózai költemények és a tetanuszoltás mint a homofóbia szimbóluma: a művészek és szakértők hangját hallhattuk az elnyomás ellen a Budapest Pride fesztivál nyitóeseményén. A rendezvény idén különösen fontos, a tét pedig sosem volt ennyire magas. Tarr Béla egy emberi jogi nyilatkozatot olvasott fel, Gryllus Dorka pedig bemutatta, hogyan viselkedik egy igazi heteró szövetséges. Bödőcs Tibor pedig... amit ő hozott, azt nem tudjuk szavakba önteni, inkább nézzétek meg magatok!

Péntek este került megrendezésre a Budapest Pride nyitóbulija, amely nem csupán egy vonulás, hanem egy hónapig tartó LMBTQ-ügyi fesztivál nyitányaként szolgál. E hagyományos esemény keretében közéleti személyiségek osztják meg gondolataikat arról, miért is elengedhetetlen számukra ez a rendezvény. Talán csak a harminc évvel ezelőtti első Pride-hoz mérhető az idei esemény tétje.

A kormány a gyermekvédelemre hivatkozva ugyanis egyszerűen betiltotta a vonulást, pontosabban bizonyos körülmények közt engedné, közterületen például egyáltalán nem. (Az egyik elborult javaslat szerint tarthatnák a Lovin, ott senkit sem zavarnának.) Hogy az állami gyermekvédelmi rendszer mindeközben hogy néz ki, azt hagyjuk is.

A legfontosabb, hogy

A műsort vezető Lilu csak ennyit közölt, miután a felszólalók a legkülönbözőbb műfajokban, de ugyanazt mondták: hogy a Budapest Pride léte minden magyar érdeke, még azoké is, akik úgy érzik, hogy őket egyáltalán nem érinti az ügy. Most tőlük idézünk, változtatás nélkül.

A Budapest Pride szívének és lelkének vezetője, aki a rendezvény mögött álló közösség összefogásáért és a jogegyenlőségért küzd. Az elnök szerepe nem csupán a szervezésről szól, hanem arról is, hogy inspirálja és támogassa a szivárvány színeiben pompázó embereket, akik bátran vállalják identitásukat. Az elnök folyamatosan dolgozik azon, hogy a rendezvény minél több emberhez eljusson, és hogy a társadalom nyitottabbá, elfogadóbbá váljon. Az ő vezetésével a Budapest Pride nemcsak egy esemény, hanem egy mozgalom, amely a szeretet és az egyenlőség jegyében fog össze mindenkit.

Nem csak a lelkünk tiltakozott az elképesztő jogfosztások ellen, hanem a testünk is. Fejfájás, migrén, hányinger, gyomorgörcs, súlyos reflux, álmatlanság, krónikus fáradtság, hormonális zavarok, immunrendszeri problémák, szorító mellkasérzet, koncentrációzavar, pánikrohamok. Ez csak néhány példa azokra a fizikai tünetekre, amiket a szervezőcsapatunk tapasztalt az elképesztő pszichés nyomás és az extrém munkateher miatt. És még nincs vége. Akármennyire is próbálunk vigyázni magunkra, pihenőnapokat szervezünk, szupervíziókat tartunk, akármennyire szem előtt tartjuk ezeket a jó gyakorlatokat, ez a három hónap beleírta magát a testünkbe. Beleírta az idegrendszerünkbe, az izmainkba, az álmatlan éjszakáinkba.

Mert számunkra ez nem csupán egy egyszerű esemény szervezése, nem csupán egy felvonulás védelme. Mi a magyar emberek alapvető jogait képviseljük, az emberi méltóságunkat és a létminimumunkat védjük, és ezt a feladatot nem lehet félvállról venni. (...) Gyakran megkérdezik tőlünk, hogy hogyan bírjuk mindezt, mi az, ami életben tart minket. "De tényleg, miért nem adjuk fel ezt az egészet?" Miért nem váltunk át valami más irányba, miért nem mondjuk azt, hogy elegünk van, mert nem bírjuk tovább ezt a helyzetet?

Nincs még egy olyan ország a világon, amelyért ennyire elkötelezetten küzdenénk. A mi hazaszeretetünk nem zajos, nem zárkózott, nem csupán zászlók lengetéséből vagy szimbólumok kisajátításából áll, hanem a közösségünk iránti figyelemből. Nem az emberek kirekesztésén, hanem a szoros kötelékek kialakításán fáradozunk. Magyarnak lenni számomra azt jelenti, hogy segítek a szomszéd néninek a nehéz táskákat felcipelni. Azt, hogy bármikor nyitva áll Erzsike néni ajtaja, ha szükség van néhány tojásra a palacsintához, és tudjuk, hogy ezt egy tálca finomsággal fogja viszonozni. A játszótéren nemcsak a saját gyermekeinkre figyelünk, hanem a többiekre is, beszélgetve, támogatva egymást. Hogy biciklivel indulunk el mindenhová, még a saját szalagavatónkra is. Nyitottak vagyunk, figyelünk egymásra, és segítjük a mellettünk élőket, nem csupán azokat, akik hasonlítanak ránk.

A hazaszeretet szerves része az is, hogy felismerjük: a homoszexuális kifejezés egy magyar író és műfordító, Kertbeny Károly alkotása. Ezt mondhatnánk akár hungarikumként is. Érdekes, hogy Kölcsey Ferenc, a Himnusz megalkotója valószínűleg férfiak iránt érzett vonzalmat. Továbbá, a keleti blokk országai közül Magyarország volt az, ahol Kelet-Németország után elsőként szerveztek Pride-felvonulásokat. Ezek a tények is részei identitásunknak, a magyar történelem szövetének. Amikor a kormány megpróbálja eltiltani a Pride rendezvényeket, akkor valójában a magyar múltat és annak sokszínűségét tagadja meg.

(...) Ha most visszamehetnék, küldenék egy levelet 12 évesen magamnak. Azt írnám benne, hogy figyelj, Viki, itt vagy 29 évesen ezen a színpadon. Amúgy te vagy a Budapest Pride elnöke. Van egy fantasztikus feleséged, akivel annyira boldog vagy, mint még soha életedben. És van három gyönyörű gyereked, akik a legkirályabb gyerekek az egész világon. És minden oké lesz.

Rábukkantam egy régi, de annál értékesebb dokumentumra, amelyet Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának neveznek. Most szeretnék megosztani veletek néhány fontos paragrafust belőle. Az egész szöveg meglehetősen terjedelmes, de érdemes rá figyelni. Ezt a jelentős iratot 1948-ban fogalmazták meg, és Magyarország is támogatta aláírásával.

Első írásom. Minden ember szabadon jön a világra, és egyenlő méltósággal, valamint jogokkal rendelkezik. Az embereknek, akik ésszel és lelkiismerettel bírnak, testvéri szellemmel kell közelíteniük egymáshoz. Minden egyénnek joga van az élethez, a szabadsághoz és a biztonsághoz, függetlenül anyagi helyzetétől. Senkit sem szabad kínvallatásnak, vagy kegyetlen, embertelen, illetve megalázó bánásmódnak, netán büntetésnek alávetni. Továbbá senkit nem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni.

Minden egyes embernek joga van ahhoz, hogy ügyeit egy független és pártatlan bíróság előtt, méltányosan és nyilvánosan tárgyalják. Senki magánéletébe, családi ügyeibe, otthonába vagy levelezésébe nem léphet be önkényesen, és senki becsületét vagy jó hírnevét nem szabad megsérteni. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a törvény védelmét élvezze az ilyen beavatkozások vagy sértések ellen. Az állam területén minden ember szabadon mozoghat, és szabadon választhatja meg lakóhelyét. Mindenkinek joga van elhagyni az országot, beleértve saját hazáját is, és jogában áll visszatérni oda. Továbbá, mindenki jogosult arra, hogy üldözés esetén más országban menedéket keressen, és élvezze annak védelmét.

A házasság tekintetében és a férfinak és a nőnek mind a házasság tartalma alatt, mind a házasság felbontása tekintetében egyenlő jogai vannak. Minden személynek joga van békés célú gyülekezés és egyesülés szabadságához. Senkit nem lehet valamely egyesületbe való belépésre kötelezni.

Nos, ennyi mindent elmondhatunk. Ez a mű 1948-ban készült, amikor még csak álmodni sem mertünk a világra jövetről.

Jogvédő, drogpolitikai szakember, dokumentumfilmes

Tudjátok, néhány héttel ezelőtt sikerült elvágnom az ujjam, és annyira eláztam a vérben, hogy muszáj volt bemennem a sebészetre, ahol gyorsan ellátták a sebet. Az orvos, aki segített nekem, rendkívül kedves és szakavatott volt. Még azt is megemlítette, hogy a sérülés után tetanuszinjekcióra van szükségem, amit a hátsómba fog beadni. Az injekciót olyan fürgén adta be, hogy igazából fel sem fogtam, hogy mi történik. Meglepődtem, és csak annyit tudtam mondani: "Már végeztünk is?" Ő mosolyogva válaszolt: "Igen, végeztünk, itt nem várjuk meg, hogy mást is adjanak." Ekkor fölállt, kinyitotta az ablakot, és a szemben lévő épületre mutatott, ahol egy impozáns, szivárványos zászló lobogott az erkélyen. Azt mondta a nővérnek: "Látta már ezt? Nálam ilyesmi biztosan nem lenne megengedett." A nővér egyetértően bólintott, és ő is elmondta, hogy nála sem. Várták, hogy én is helyeseljek, de valahogy nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, leforrázva, bután vigyorogva, és hirtelen minden szónak súlya lett, amit nem tudtam kifejezni.

Az igazság az, hogy már korábban is kész válaszokkal rendelkeztem az ilyen helyzetekre, de annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam a vérző, bekötözött ujjam miatt, hogy végül hallgattam. Amikor végre kiléptem a rendelőből, szinte tántorogtam, és nem csupán az ujjam fájdalmától, hanem attól a döbbenettől is, hogy az orvos ilyen arrogánsan használja a rendelőjét politikai pulpitusként, hogy egy kisebbséget megbélyegezzen.

Szégyenérzet fogott el, hogy hallgattam. Valójában csak hagytam, hogy az orvos továbbra is abban a tévhitben éljen, hogy én egy olyan becsületes, negyvenes pasas vagyok, akivel könnyedén, barátságosan lehet kritizálni a melegeket.

Sokan megkérdezik, hogy hogyan jutottunk el idáig, és hogyan hagytuk, hogy ez legyen. Erre azt tudom mondani, hogy úgy, mint ahogy a békát főzik a fazékban: szép lassan tolták ki a tűréshatárunkat. Aminek a lehetősége is abszurdnak tűnt tíz éve, az ellen már dühödten tiltakoztunk mondjuk 5 éve, és ma már teljesen unalmas részévé vált a valóságunknak. Volt persze, hogy kiabáltunk, elmentünk tüntetni, kiabáltuk, hogy nem hagyjuk, de hát aztán ugye hazamentünk, és mégiscsak hagytuk. Ilyen értelemben végül is mi is részévé váltunk ennek a nagy, épülő hazugságnak. Ahogy Vaclav Havel mondta: a hazugság birodalmát nem az működteti, hogy olyan sok ember hisz benne, hanem az, hogy az emberek úgy tesznek, mintha hinnének benne. Vajon hány vállrándításnyi és félrenézésnyi távolság választja el a zsarnokságot a szabadságtól? Mindig azzal nyugtatjuk magunkat, hogy "hát ez még nem Oroszország, ez még nem diktatúra, ezért még nem viszik el az embert a fekete autóval, kimondhatod, amit akarsz", de közben az az igazság, hogy tégláról téglára, szögről szögre leépítették azokat a szilárd alapokat, amiken álltunk.

Persze, íme egy egyedi változata a "Költő, pszichológus" kifejezésnek: **Versek mestere és lélekbúvár** Ez a kifejezés egy olyan személyre utal, aki a szavak varázsával képes kifejezni az emberi érzéseket és tapasztalatokat, miközben mélyen belemerül a lélek rejtelmeibe, hogy megértse a pszichológia bonyolult világát.

Külföldön tapasztaltam meg először a szerelem varázsát. Ott, egy idegen földön, tudtam először hangosan kimondani, hogy igen, szerelmes vagyok – egy nőbe. Az idegen nyelvek világában találtam meg azt a bátorságot, amely lehetővé tette, hogy hazatérve, az Eger közelében fekvő kis faluba, ahol felnőttem, megosszam ezt a titkot a legközelebbi barátaimmal. Olyan történetek jutottak el hozzám, amelyekben végre magamra ismertem, és először idegen nyelven kezdtem el verseket írni, mert úgy éreztem, hogy magyarul nem találom a megfelelő szavakat azokra az élményekre, amelyeket megéltem, amelyeket ki szeretnék fejezni. Az álmok világában már németül álmodtam, észrevettem, hogy a magyar szavak kezdenek elhalványulni bennem, és a szívem mélyén ott volt a lehetetlenség érzése, hogy a szerelmemet egy idegen nyelven becézzem. 2024. augusztus elején léptem át az országhatárt a velem egyidős Citroen Berlingómmal, amely tele volt mindenemmel: ruhákkal, a sízoknitól a bikinimig, edényekkel, a biciklim felpókozva, matraccal, és egy kis kuckóval, ahol alhatok. Ahogy átértem a határon, az M7-es autópályán a rádió elkezdte fogni a magyar adást. Talán a Kossuth volt az.

a gyűlölet nem csupán elvont fogalom, hanem valóságosan jelen van a közvetlen környezetemben. Ahogy hallgattam a négy szakértő véleményét, egyre inkább úgy éreztem, hogy a gúny és a megbélyegzés nem csupán egy távoli probléma, hanem itt van, a levegőben, a mindennapjaink részévé vált. Az ismerős településnevek, amelyek mindig is biztonságot adtak, most hirtelen idegennek tűntek. Miközben a könnyeim szabadon folytak, arra gondoltam, hogy miért kellene bárkinek is szégyenkeznie a mássága miatt. Az emberek sokfélesége nemhogy megosztana minket, hanem gazdagítana, színesebbé tenné az életünket. A gyűlöletbeszéd olyan, mint egy mérgező füst, amely mindent elborít, és elpusztítja a közösségi szellemet, a megértést és az empátiát. Az ismerős táblák most már nem csak helyszínek, hanem a megosztottság szimbólumaivá váltak. A szavak, amelyek eddig olyan sokszor adtak erőt és reményt, most fájdalmasan éreztették velem, hogy a változásra sürgősen szükség van. A könnyeim nem csak a fájdalom miatt hullottak, hanem a vágy miatt is, hogy egy elfogadóbb világban élhessünk, ahol a másság nem válik céltáblává, hanem ünneplésre ad okot.

Éppen nyilvánosan megszégyenítenek valakit, aki hozzám hasonló, és én 130-cal nyomom a gázt, és megyek afelé, amitől félek. Afelé, amitől elmenekültem, és jogosan menekültem el, és afelé, amitől lehet, hogy el fogok menekülni még egyszer.

Bármilyen furcsának is tűnik, ezen a ponton vált világossá számomra, hogy helyes döntést hoztam, amikor ide jöttem. Teljesen kimerülve, albérlet és munka nélkül, mégis hallom a világ hívását, amelyben szükség van rám. Nyilvánvaló, hogy mindannyian fontosak vagyunk, akik bármilyen apró, gyengének tűnő eszközökkel, szavakkal vagy tettekkel próbáljuk jobbá tenni ezt a helyet. Ekkor éreztem igazán, hogy felnőttem. Rájöttem, hogy felelősséggel tartozom, és felnőtt vagyok a szó legszebb, legnemesebb és legszabadabb értelmében. Ez a felismerés hazavezette a lelkemet, mert tudom, hogy más országban talán könnyebb lenne gyermeket vállalni, családot alapítani, de itt, ebben a közegben találom meg az életem valódi értelmét. Kérlek, ne vegyétek túl komolyan a szavaimat. Tudom, hogy talán naivnak tűnök. Tudom, hogy az út, amelyen járok, lefelé ível, és amióta csak emlékszem, mindig is így volt. Igen, süllyed ez a hajó. De ez a legkedvesebb hajóm, amit valaha ismertem.

Pszichológus, újságíró, a wmn.hu főszerkesztője

Nem tudom, hogy az, amiben vagyunk, egy szörnyű rendszer utolsó vergődése-e, ami őrült haláltusájában még igyekszik magával rántani mindazt, amire rá tudja tenni a kezét. Hogy részese lehetek-e egy olyan politikai kultúrának, ami alapjaiban más, igazságosabb, befogadóbb, demokratikusabb, mint amivel egész eddigi felnőtt koromban szembesülnöm kellett. Azt sem tudom leszbikus nőként, mit várhatok a kihívótól, akire sokan úgy tekintenek, mint a Messiásra, de aki hozzám szinte még egyetlen nyilatkozatában sem beszélt. A sok bizonytalanság közepette a következő 10 hónapban láttok előre. 10 hónapra látok előre.

Mindez természetesen nem csupán egyetlen tényezőn múlik, de ez is fontos szerepet játszik. Az a beszorítottság, amit sokan átélünk, nem csupán fizikai térben megnyilvánuló érzés; nem pusztán a négy fal közötti bezártság vagy a belvárosi élet elszigeteltsége, hanem egy mélyebb, a lelki folyamatokat fenyegető időbeli tapasztalat is. Az, hogy a következő 10 hónapban képes vagyok csupán a jövőmet elképzelni, erőteljesen beszűkíti a múltamra való rálátásomat is. Fájdalmasan távolinak tűnik az a fiatal, tele reménnyel és friss energia, aki a 20-as éveim közepén voltam, és aki a pszichológusi tanári állása mellett kezdett el önkénteskedni a Pride-nál.

Az idei Pride számomra elsősorban nem a büszkeségről, hanem a szívósságról szól, amely hónapok óta segít abban, hogy megőrizzem a lelki egyensúlyomat. Hálás vagyok mindazokért, akik ebben a rendkívül nehéz időszakban is kitartanak mellettünk. A programszervezők, a Pride résztvevői, az LMBTQ közösségi tagok, a jogvédők és a támogatók fáradhatatlan munkája lehetővé teszi számunkra, hogy idén is láthatóbbak legyünk, hogy össze tudjunk jönni, ünnepeljünk, és támogassuk egymást. Ez a közös erőfeszítés mindannyiunk számára fontos, és mélyen hálás vagyok érte.

A színész egy olyan művész, aki a színpadon vagy a vásznon életre kelti a karaktereket, és érzéseket, gondolatokat közvetít a közönség felé. Munkája során a színész nem csupán szavakat mond, hanem a testbeszédével, mimikájával és hangzásával is képes átadni a történetek mélységét. A színészet világában a kreativitás és az empátia kulcsszerepet játszik, hiszen a színésznek meg kell értenie a karaktere motivációit és érzelmeit, hogy hitelesen tudja megjeleníteni őket. Az előadások során a közönséggel való kapcsolat kialakítása is elengedhetetlen, hiszen a színésznek képesnek kell lennie arra, hogy a nézőket magával ragadja, és egy varázslatos élményt nyújtson számukra.

Sokat használjuk ezt a szót: elfogadás. De én valahogy mégsem szeretem. Nem szeretem, mert azt sugallja, hogy valami, ami más, ami nem én vagyok, amit egy kicsit nem értek, vagy nem értek vele egyet, de én mégis elviselem, eltűröm, nem teszem szóvá, így elfogadom. De itt szerintem nem erről van szó. Itt szerintem nem az elfogadás a cél. Készítettem pár éve egy színházi előadást SZX_MCHN, avagy vágyaink meghurcoltatása volt a címe. Ez az előadás saját magunk és barátaink történetei alapján készült. És volt benne egy történet, ahol egy anya, miután a gyereke otthon coming outolt, azt válaszolta neki, hogy

Mert ő sosem tudott igazán elfogadni, még arra sem volt képes, hogy legalább megpróbálja. Elutasítása mélyen gyökerezett benne, valószínűleg a félelem miatt. Félt az ismeretlentől, a szokatlantól, mindattól, ami nem illeszkedett a megszokott kereteibe. Aggódott a gyermeke miatt, és a családját is óvta a körülötte lévő társadalom megvetésétől, amelytől annyira tartott. Ez a félelem ősi, hiszen ha valakit kirekesztenek a közösségből, az egyenlő a száműzéssel, a létezés megkérdőjelezésével. Így sokan, különösen az anyák, álmatlan éjszakákat töltenek zokogva, rettegve attól, hogy elveszíthetik gyermekeik boldogságát. Sokan, akik gyerekként nem merik felvállalni önmagukat, később felnőttként is az árnyékban maradnak, mert ők is félnek. Inkább a hazugságok világába menekülnek. Hazudnak a családjuknak, a barátaiknak, a világnak, sőt, még önmaguknak is. Belépnek olyan kapcsolatokba, amelyekben a valóság helyett csak ábrándok léteznek. Érzéseket hamisítanak, hogy megfeleljenek a saját maguk által felállított normáknak, ezzel még több szenvedést és fájdalmat okozva azoknak, akik hisznek ezekben a csalásokban – az igazság elferdítésében, amelyet a társadalom elismeréséért hajtanak végre.

Nem fogom részletezni azokat a tragikus történeteket, amelyeket hallottam, és amelyeknek tanúja voltam. Annyi fájdalom és szenvedés, ami teljesen felesleges. Ezen a ponton mindannyian megmenthetnénk magunkat. Megmenthetnénk magunkat. Mert ez az, amiről igazán beszélni szeretnék: nincs "ők" és "mi". Nem az a cél, hogy elfogadjuk a másikat, hanem hogy megértsük egymást. Fel kell ismernünk, hogy mi, emberek, sokfélék vagyunk. Ahogyan a világ tele van különböző színű virágokkal – piros, kék, rózsaszín, fehér és még sok más árnyalat – úgy mi is mind különbözőek vagyunk. Mert mindez mi vagyunk. Ez a mi világunk, és ami valóban lényeges, az a mi döntésünk.

(...) De van egy remek hírem: létezik egy úgynevezett normális világ. Hiszen mi magunk formáljuk a világot, a jövőnket is csakis mi alakítjuk. Arra törekszünk, hogy a társadalom ne csupán elfogadó legyen, hanem hogy eltűnjön a többség és a kisebbség fogalma. Legyünk egy hatalmas közösség, ahol mindenki szabadon megélheti önmagát. Olyan világra vágyunk, ahol mindenki azt szeretheti, akit csak akar, és ahol együtt tudunk örülni mások boldogságának és örömének. (...) Ahogyan a legnagyobb mestertől tanultam, aki mindig is vezetett engem az élet nehéz pillanataiban: "szeresd felebarátodat, mint önmagadat".