A forró délután, amikor a giccs varázsa betöltötte a Falk Miksa utcát.

Császár Előd berúgta a magyar festészet virtuális ajtaját, valahogy úgy, ahogy egy évezreddel ezelőtt Botond vitéz bezúzta a buzogányával Bizánc érckapuját. A honi popkultúra jól ismert, és sok mindennel kísérletező alakja élete első tárlatával felbolygatta a honi képzőművészeti szcénát. Nagyon úgy tűnik, hogy a közelmúltban megnyílt kiállítása a Bodo Galériában még csak a kezdet.

Ha valaki június 17-én, ezen a forró kedd délutánon véletlenül a Falk Miksa utcai Bodó Galéria környékén járt, egy óriási tömegre lett figyelmes. Az érdeklődők az utcán álldogáltak, mert a tágas kiállítótér nem tudta befogadni mindazokat, akik részt akartak venni az eseményen. Az avatatlan szemlélő számára talán rejtély maradt, hogy miért is gyűlt össze ennyi ember, hiszen a csődület valójában egy neves popzenész és DJ, Császár Előd, művésznevén Shane54, bemutatkozó kiállításának megnyitóját övezte.

Hogyan is kerül egy csizma az asztalra, és milyen utakon jut el oda, hogy a kalandos múltú médiaszemélyiség alkotásait befogadja, sőt, kifejezetten meghívja egy jelentős lipótvárosi galéria? Milyen titkok rejlenek abban, amit Császár kiállít, és vajon a kizárólag macskákat megörökítő festményei beleférnek-e abba a keretbe, amit művészetként ismerünk?

A '90-es évek popkultúrájának ikonjává vált Császár Előd, művésznevén Shane 54, most új vizekre evezett: a nemzetközi DJ-pályafutása után a képzőművészet világába lépett be, ahol egy egyedi és lenyűgöző látásmódot teremtett ecsettel, vászonnal és macskákkal. Az újjáalakult FLM együttes tagjaként most energiáját és kreatív gondolkodásmódját galériák falai között, valamint a képek keretein belül mutatja be, így új dimenziót adva művészetének.

Shane 54 festményei a pop-art és a digitális művészet határán mozognak, vibráló színekkel és geometrikus formákkal, főszereplői pedig a legkülönfélébb kinézetű macskák. Ezek a stilizált, gyakran humoros vagy elgondolkodtató jelenetekben ábrázolt állatok egy sajátos, felismerhető vizuális világot alkotnak."

A fenti ismertetőt a galéria honlapján olvashatjuk, és annyiból valóban találó a jellemzés, hogy - amint arról magunk is meggyőződtünk a kiállítás megnyitóján, ismert médiaszemélyiségek, celebek, kíváncsi képzőművészek és az ingyen fogyasztható rozépezsgőre ácsingózó, betévedő járókelők társaságában - tényleg koherens, mással nem összetéveszthető világa van Császár Elődnek. Persze ha már macskák, akkor nyugodtan tovább lehet gombolyítani a gondolatok fonalát, és óhatatlanul arra gondol a szemlélő, hogy bármelyik pillanatban felfedezheti a gombolyagot is valamelyik festményen. Hiszen ne legyünk szemérmesek: Császár képei a giccs határán egyensúlyoznak, és olykor-olykor át is billennek ezen a mezsgyén.

Természetesen! – ismeri el Császár Előd, zavartalan önbizalommal, amikor rákérdezek a közvélemény véleményére, miszerint az általa készített festmények giccsesek. – De létezik jó giccs és rossz giccs! Én pedig kifejezetten a jó fajtát szeretném megalkotni. Az igazat megvallva, ez a minősítési rendszer különösebben nem foglalkoztat. Számomra a művészet lényege és funkciója egyértelműen összefoglalható: az a cél, hogy érzelmeket és benyomásokat ébresszünk a nézőben. Az én cicáim pedig kétségtelenül képesek erre a hatásra.

A hatás kétségtelen, hiszen a megnyitón részt vevő közönség lelkesedése és a Császár Előd által értékesített festmények száma mindezt alátámasztja. De miként indult ez a lenyűgöző vizuális utazás?

Három évvel ezelőtt, amikor az első képalkotó mesterséges intelligencia rendszerek megjelentek a piacon, már régóta készültem arra, hogy kipróbálhassak egyet, amely nem igényelt rakétatudósi szaktudást - mesélte a művész. - Elkezdtem rengeteg képet generálni. Közben felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mitől lesznek ezek az AI által készített művek igazán az én alkotásaim. Körülbelül egy évbe telt, míg rájöttem: egy zenei projekt keretein belül készítettem egy festményszerű alkotást, amelyen két cica - akik vagy amelyek, már nem is tudom, melyik névmást használjam - éppen egy szintetizátort babrált egy stúdióban. Amikor feltöltöttem ezt a képet, az Instagramom szinte felrobbant. Ekkor világosodott meg előttem, merre is szeretném tovább folytatni az utamat.

Ha úgy érzed, ez volt a kezdeti tévedés. Innentől fogva azonban nem volt megállás.

Tavalyelőtt az Art and Antique kiállításon, a Bálnában, a barátomnak volt egy standja, és az ott kiállító egyik festő nem tudta időben befejezni a munkáit. Ekkor jött el életem első nagy lehetősége: három nap alatt három műalkotást kellett létrehoznom. Így hát három cicát választottam, és múzeumi minőségű, viszonylag nagy printeket készítettem róluk, amelyeket alumíniumlemezre kasíroztak. Az akrilgél, ami egy zselészerű anyag, csodálatosan lakkszerű, átlátszó bevonatot képez a felületen, és ezzel, meg egy kevés festékkel, ráfestettem mindhárom cicás képre. Így azok szinte igazi festményeknek tűntek, s én csak „festménynek látszó tárgyak”-nak hívtam őket. Meglepő módon az első 45 percen belül elkeltek, majd nem sokkal később a másik kettő is gazdára talált. A képeim egyre nagyobb érdeklődést keltettek, de ekkor még mindig csak printjeim voltak, a tradicionális festés, vászon és ecset egyelőre nem volt a terveim között. Egy házibuliban Bodó Jani barátom viszont felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha igazi festményt készítenék. Először meglepődtem, nem tudtam, mit is gondoljak, de aztán a kíváncsiság és a lehetőség izgalma arra ösztönzött, hogy belevágjak. Végül is otthon minden szükséges eszközöm rendelkezésre állt...

Ilyen egyszerű lenne? Miközben a Képzőművészeti Egyetemen végzett festőművészek gyakran küzdenek saját műveik értékesítésével, felmerül a kérdés: mit kezdjünk Jeff Koons jelenségével? Ő a giccs koronázatlan királya, aki dollármilliókért adja el alkotásait. Hogyan lehet, hogy míg sok tehetséges művész szenved a láthatóságért, addig Koons munkái a művészeti világ csúcsán állnak?

Tavaly nyáron elkezdtem akrillal festeni, volt egy hónap, amikor mindennap festettem egy kis méretű képet, megszállottként dolgoztam. Közben értekeztem komoly művészekkel, drMáriással, Weiler Péterrel, tanácsokat kértem tőlük, véleményeztettem azt, ami kijött a kezem alól. Elkapott a gépszíj, nem volt megállás. YouTube-oktatófilmeket néztem reggeltől estig, volt egy konkrét vízióm, és akkor nekem még csak annyira kellett megtanulnom festeni, amennyi ahhoz kell, ami a fejemben van. Farostlemezre festek, mert az első korszakomban autófényező fóliát használtam stencilként, azt pedig szikével vágtam a vonalak mentén. Így sikerült egyenes vonalakat festenem, mert az ecsetkezelésem a nullával volt egyenlő. De valahogy megoldottam a dolgot, és ahogy egyre többet festettem, a kezem is biztosabbá vált. Amit nem tudtam megcsinálni, azt hangsúlyoztam, mintegy védjegyként használva a hiányosságaimat. Ettől különösen személyesek lettek a képeim, a színek pedig mindig harsányak. Tavaly Decemberben végre megjött a felkérés is az önálló kiállításra a Bodó Galériában.

Császár Előd szürreális élményként éli meg, hogy másfél évvel azt követően, hogy először ecsetet ragadott a kezébe, már a Falk Miksa egyik menő galériájában nyílt kiállítása, amelyen a megnyitó beszédet Lobenwein Norbert, az Akvárium Klub társtulajdonosa mondta. Márpedig ha valakinek a tárlatát Lobenwein nyitja meg, azt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni.

A festő, aki talán maga sem tudja, hogy pontosan mi is fedi a „művész” kifejezést, egy igazi marketingzseni, ami kétségtelen. A keddi megnyitón izgalmas divatbemutató zajlott, ahol a modellek az ő cicás alkotásaival díszített ruhákban vonultak fel, miközben egy tehetséges táncművész szórakoztatta a közönséget. Az esemény egyedi hangulatot teremtett, amelyben a művészet és a divat tökéletes harmóniában találkozott.

Az eddigi legmagasabb összeg, amit egy festményemért kaptam, számomra igazán jelentős pénz volt. Persze, ezt a sikerélményt megosztom Szénási Ákos barátommal, aki a farostlemezeket készíti elő az alkotásaimhoz. Közösen dolgozunk a facica sorozatunkon. Ha néhány évvel ezelőtt valaki azt jósolja, hogy színes cicákat fogok festeni, valószínűleg furcsán néztem volna rá. Most viszont hihetetlen örömöt lelek abban, amit csinálok, és olyan érzésem van, mint egy kisgyereknek, aki egy csokiboltba tévedt.

Nem a hagyományos gyűjtőket célozza meg, ahogy ő maga is kifejtette. Sokan éppen vele együtt indultak el a gyűjteményépítés izgalmas útján, hiszen a cicák varázsa olyanokat is megérint, akik talán nem annyira jártasak a művészeti irányzatokban.

Amikor Császárhoz fordulok, hogy megtudjam, ki is ő valójában, hosszan elgondolkodik.

Ki vagyok valójában? Ezt én sem tudom. Zenész? Énekes? Videórendező? DJ? Szobrász? Festő? Talán mindezek együtt? Legyen elég annyi, hogy egy igazi művész vagyok! - mondja, miközben nevetve csillan meg a szeme.

Valójában ki is ő? A lényeg, hogy a piaci reakciók megerősítik az általa végzett munkát, és ez a lényeges dolog.

(Borítókép: A kiállítás látványos pillanata, ahol Bodó János (b-j), Lobenwein Norbert, Schadi Réka és Varga Réka együtt jelennek meg 2025. június 19-én. Fotó: Bodó Galéria és Aukciósház)