"Valójában semmi különöset nem kívánok, hiszen minden, amire szükségem van, már a birtokomban van. Dubaj azonban ékes példája annak, hogy a lyukóvölgyi cigánygettóból nem könnyű kiszabadulni."
"Maguk szerencsét hoztak nekem!" - szélesen mosolyog a kamerába a dokumentumfilm egyik főszereplője, Mariann, miután kinyomta a mobiltelefonját. A film társrendezői, Surányi Z. András és Sívó Júlia - a ritka kivételek egyikeként - nem vágták ki a saját (reménykedő) kérdésüket:
"Na, lesz munka?"
"Áh, nem. De holnap mehetek plazmázni. Ez most nekem 20 ezer forintot jelent."
A fogalom lényegét Mariann testvére világítja meg. A városba el lehet menni vért adni, amiből aztán életmentő gyógyszerek készülnek, és nem utolsósorban egy kis pénz is üti a markunkat. De sok feltételnek meg kell felelni: nem lehet magas a vérnyomás, és egészségesnek kell lenni. "Szóval maguk inkább ne is menjenek" - teszi hozzá tréfásan a pesti csapatnak.
Bő fél évtized képes krónikáját mutatta be nemrégiben a Dunatáj Alapítvány filmstúdiója. A kis létszámú csapat szinte hazajár a Miskolc külterületén fekvő, düledező viskóiról, sártengeréről, az ivóvizes közkúttól buszmegállónyira, másfél-két kilométerre lévő lyukóvölgyi cigánygettóba, ahol 4-5 ezer ember tengődik a mélyszegénységben úgy, hogy azt a lehető legtermészetesebbnek élik meg. "Mi ilyenek vagyunk, nevetősök", jegyzi meg Mariann egy bekeretezett fényképet nézegetve.
