Anikay Antal: A civilizációs összeomlásunk - Az ukrán nép szenvedése Egyedülálló és szívszorító történet bontakozik ki előttünk, amikor a civilizáció határvonalait átlépve a világ szemtanúja lesz az ukrán nép tragédiájának. A háború, a politikai feszülts

A luxus új iránya: amikor a táska helyett az élményt visszük haza

A történelem során vannak olyan pillanatok, amikor a fájdalom olyan mélyen gyökerezik, hogy a kiáltás helyett csak a néma csend marad. Az ukrán nép szenvedése is ilyen: nem a győzelem vagy a vereség kérdése, hanem a túlélés mindennapi harca, amely fokozatosan elveszíti értelmét. Aki ma találkozik egy hajléktalanná vált ukrán ember tekintetével, kezében egy egyszerű nejlonzacskóval, az valójában a huszonegyedik század keserű valóságába pillant bele. És ebben a tükörben nemcsak őt látjuk, hanem magunkat is. Mindannyian. Mi vagyunk a romlás civilizációjának tanúi.

Ukrajnára már a mostani orosz invázió előtt sem lehetett sikertörténetként tekinteni: talán éppen ők voltak Európa legelesettebb országa. Az államiságuk nem tekintett vissza hosszú múltra, emlékekben sem létezett, ugyanakkor az ország kifosztási versenyében - a mindenkori politikusokon túlmenően - alaposan kivette a részét mind a nyugati, mind a keleti oligarchia is. E téren, a helyi új arisztokrácián kívül még a tengerentúli is jeleskedett. Azt vallották: minden egészséges demokrácia alapja a korrupció. És így is cselekedtek.

Sokan hiszik, hogy ez a háború az ukrán nép hősi küzdelme a szabadságért. De valójában, mint ez időközben kiderült,

A döntések nem Kijevben születnek, hanem Washington, London és Brüsszel falai között, ahol a stratégák térképein csupán színek dominálnak: piros, kék, sárga, de leginkább fekete - sajnos itt emberek nincsenek, csupán számok és érdekek.

A CIA, a londoni pénzvilág és a politikai háttéremberek évek óta egy jól ismert játszmát folytatnak: Oroszország gyengítése minden lehetséges eszközzel. 2022 tavaszán, amikor a felek már a béke küszöbén álltak, Boris Johnson személyesen utazott Kijevbe, hogy ezt a folyamatot megakadályozza. Érdekes módon, őt egy Christopher Harborne nevű, kétes hírű fegyverkereskedő is elkísérte, akinek jelenléte nem mentes a furcsaságoktól. Érdemes megemlíteni, hogy Johnson kormányfői távozása után Harborne egymillió fonttal támogatta az exminiszterelnök újonnan alapított vállalkozását, ami még inkább felveti a kérdéseket a kapcsolatuk mögött húzódó motivációkról.

Kijevi látogatásuk csupán egyetlen „eredményt” hozott: a béke megkötésének lehetősége ott és akkor végleg elhalt – és ezzel együtt több százezer ember sorsa is megpecsételődött. Pletykák szerint Johnson akár politikai és pénzügyi jutalomban is részesülhetett a szégyenteljes, kétnapos ukrajnai útja miatt. Azóta Ukrajna hatalmas fegyverkereskedelmi központtá alakult, ahol minden egyes eladott lőszer és minden tankszállítmány mögött valakinek a profitja rejlik. Az ukrán nép csupán statisztikai adatként létezik: halottak, sebesültek, menekültek és hontalanok.

Amikor Joe Biden bejelentette az ingyenes támogatások bevezetését, a nyugati világ kisebbségi, de annál hangosabb része ujjongott. Donald Trump, aki a gazdasági realitás és a Béke Nobel-díj önjelölt védelmezője, most mindent újraértékel és újraértékel. Az amerikai segítség hirtelen átalakul üzleti tranzakcióvá: fegyverekért ritkaföldfémeket, készpénzért pedig jövőbeli koncessziókat ajánlanak. Ugyanaz az ország, amely még tegnap háborús feszültséget szított, ma a béke hirdetőjévé vált - csupán az árfolyam változott közben.

A jövőbeli adósságok országa lett - nem csupán gazdasági, hanem morális szempontból is.

A Nyugat vezetői gyakran hangoztatják az erkölcs fontosságát, miközben a háborút politikai eszközként manipulálják. Ezzel szemben Keleten Vlagyimir Putyin, a hidegfejű katonai stratéga, áll; alábecsülése komoly hiba lenne. Ő nem egy szent vagy egy gonosz figura, hanem egy magasan képzett szakember, aki tisztában van azzal, mit akar elérni. Ráadásul jól tudja, hogy ellenfelei kizárólag a pénzben és a hatalomban hisznek. Sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy Volodimir Zelenszkij is ebbe a kategóriába tartozik: számára nem számítanak az ukrán fiatalok életei, csupán egy újabb lehetőség a fegyverek beszerzésére, talán a saját érdekeltségei révén. Ha beköszönt a béke, ő sem maradhatna, hiszen el kellene bújnia az ukránok elől – sőt, talán éppen előlük a legjobban.

A legmélyebb dráma valójában nem a harcmezőkön zajlik, hanem az emberek gondolataiban és lelkében.

Mert ha ez a lehetőség hiányzik, akkor minden eddigi erőfeszítés csak időpazarlás. Egyre többen ismerik fel a harcok folytatásának önromboló és reménytelen természetét is – ma már széles körben ismertté váltak az ukrajnai kényszersorozások körüli botrányok és azok tragikus következményei.

Sajnos, szegény ukránokat nagyon elátkozta a sors, Bidennel, Trumppal, Von der Leyennel, Putyinnal és Zelenszkijjel a nyakukban. Ők az egész neokolonialista új világrend igazi, tragikus áldozatai.

Mi, európaiak gyakran mondjuk: sajnáljuk az ukránokat. De az igazság az, hogy már magunkért sem érünk rá aggódni. A gazdasági válság, az infláció, a munkahelyek megszűnése, a növekvő szegénység, az energiaárak, a romló életminőség mind ugyanabból a gyökérből táplálkoznak, mint az ukrán háború: a pénz és a hatalom koncentrációjából.

Náluk a technológiai vívmány, nálunk a kölcsön, a megélhetési költségek emelkedése, a mesterséges pánik, a társadalmi feszültség. Mi sem élvezünk nagyobb szabadságot, csupán talán több kedvező körülményünk van - egyelőre.

Ha alaposan megvizsgáljuk a dolgokat, minden szál egy központi pontra fut össze: a hatalom önmagába záródó és folyamatosan megújuló struktúrájára. Az állam, a pénz, a politika és a média mind ugyanazt a domináló logikát követi. Ebben az elmebeteg, antihumanista rendszerben az ember – legyen bár ukrán, magyar, német vagy orosz – csupán erőforrássá válik. Az ukrán nép szenvedése tehát nem csupán egy helyi tragédia; ez az egész emberiség fájdalmának szimbóluma. Miközben egyre fejlettebbek, gyorsabbak és gazdagabbak leszünk, úgy tűnik, hogy a lelkünket is elveszítettük. A háború, amit mások irányítanak, csupán a betegség tünete – magunk vagyunk a probléma.

Az ukrán népet sajnálni kevés. Velük kell érezni - és megérteni, hogy az ő szenvedésük a mi szenvedésünk előszobája. Mert, ha a világ továbbra is ugyanazoknak a kezeknek engedi, hogy döntsenek élet és halál, béke és háború felett, akkor a következő nejlonzacskót már nem egy ukrán ember fogja szorítani. A valódi szolidaritás nem politikai állásfoglalás, hanem annak felismerése, hogy az emberi élet soha nem lehet stratégia. És amíg ezt elfelejtjük, addig mindannyian háborúban élünk - csak éppen más-más frontvonalakon.

A szerző immár évtizedek óta járja a világot, tapasztalatait Nyugat és Kelet határvonalain egyensúlyozva. Szoros kapcsolatban áll globális nyugati és keleti intézményekkel, és több mint harminc éve felfedezi a világ különböző szegleteit.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.