Barkóczi Balázs: A történelem vége sosem érhet véget A történelem szövevényes hálója mindig újabb és újabb szálakkal gazdagodik, sosem áll meg, sosem zárul le végleg. Minden esemény, minden döntés nyomot hagy az idő múlásában, és a jövő formálásában. Az
Jelentheti-e az Egyesült Államokban felerősödő keresztény nacionalizmus a történelem végének megérkezését? Felülírhatja-e az Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja a liberális demokrácia diadalát hirdető, Fukuyama által megfogalmazott elméletet, amely már több mint harmincöt éve formálja a politikai diskurzust? A Trump-adminisztráció és a putyini rezsim között kialakuló kapcsolatok új (geo)politikai realitást teremthetnek, amely megkérdőjelezheti azt a hiedelmünket, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság győzelme egyúttal a történelmi fejlődés végső stációját is jelenti? Érdemes elgondolkodni azon, hogy a jelenlegi események nem csupán a múlt örökségét tükrözik, hanem új kihívásokkal és lehetőségekkel is szembesítenek minket.
Bár első ránézésre talán nem nyilvánvaló, de meggyőződésem, hogy valójában három különálló kérdésről beszélünk. A következőkben érveket fogok felhozni amellett, hogy mindegyik kérdésre külön-külön egyértelmű választ tudunk adni, míg a háromra egyszerre nem lehet egyetlen, egységes válasz, még akkor sem, ha (spoiler: a válasz minden esetben ugyanaz: nem).
Az amerikai nemzeti identitás fejlődése szempontjából a protestáns kereszténység kulcsszerepet játszott, ugyanakkor a 20. század második felétől a szekularizáció megerősödése, valamint a különböző nemzeti, társadalmi és szexuális kisebbségek jogainak egyre erősebb elismerése és védelme hasonló mértékben formálta az ország arculatát. Ennek következtében az Egyesült Államok egy "liberális" modellállammá vált. Az 1980-as években megjelent Moral Majority és a Christian Coalition válaszreakcióként alakult, míg a Faith in Public Life megerősödése azt bizonyítja, hogy az amerikai társadalom folyamatosan reagál a változásokra. Clinton kampánya, amely az állam és egyház szétválasztását nem annyira nyíltan, inkább finoman hangsúlyozta, szintén sikeres volt. Ezen kívül a Szolgálólány meséje című mű, amelyből sikeres hollywoodi feldolgozás és később egy népszerű sorozat is készült, jól szemlélteti, hogy a liberális demokrácia képes az önkorrekcióra és a társadalmi diskurzusok újradefiniálására.
A populizmus felerősödése nem azt jelenti, hogy a liberális demokrácia, mint kormányzati és állami forma, végleg megbukott volna. Ellenkezőleg, ez a jelenség arra utal, hogy a liberális demokrácia képes a folyamatos fejlődésre és alkalmazkodásra. Ez a rendszer nem csupán a hagyományos értékek megőrzésére törekszik, hanem nyitott a változásokra, és igyekszik reagálni a társadalmi kihívásokra. A liberalizmus tehát nemcsak túlél, hanem új utakat is keres, hogy megfeleljen a modern kor elvárásainak.
Az első Trump-kabinet zűrzavara után a politikai táj ismét képes volt visszanyúlni a hagyományosabb értékekhez. Ennek a fordulatnak a kulcsa az volt, hogy a keresztény nacionalista irányvonal gazdasági és politikai elszigetelődése ellenére a globalizált világban a (jobban mondva) liberális demokráciának titulált rendszer képes volt rugalmasan alkalmazkodni a változó körülményekhez. Engedjétek meg, hogy hosszabban idézzem Szalai Barna véleménycikkét a Qubitról, ahol a szerző a svéd politológusok által kidolgozott "demokrácia visszacsúszás"-mutatóról a következőképpen nyilatkozik:
"A demokráciát nem binárisan kell elképzelni, tehát úgy, hogy egy ország vagy demokratikus, vagy nem, hanem skaláris formában: vannak demokratikusabb és kevésbe demokratikus országok. Olyan ez, mint egy vonalzó, amelynek a jobb végén a legdemokratikusabb forma, a liberális demokrácia foglal helyet, azaz olyan rendszer, amely a tiszta és szabad választásokon felül biztosítja az egyén, a szólás szabadságát és a jogállamiságot. A vonalzó bal végén helyezkedik el a zárt autokrácia, a legkevésbé demokratikusabb forma, ahol nincs választás, vagy annak semmi befolyása a fennálló rezsim sorsára." Vagyis a képlet nem véglegesen fekete, vagy fehér.
A protekcionista gazdaságpolitika, a kormányzat magánvállalatokba való beavatkozása, valamint a független sajtó ellen irányuló folyamatos támadások ("Fake news!") sem tudták megállítani az első Trump-kormányzat bukását. Még ha az ingadozások nem is követik egymást folyamatosan (ahogyan az a közelmúltban például Lengyelországban megfigyelhető volt), ez nem jelenti azt, hogy a liberális demokrácia, mint a legoptimálisabb kormányzati forma, véglegesen háttérbe kellene szoruljon.
Valóban, az elmúlt évtized politikai eseményei azt jelzik, hogy még a hagyományosan tekintélyelvű és autokratikus rezsimekkel rendelkező országokban is megjelenhetnek a demokratikus átalakulások. Például Örményországban a "bársonyos forradalom" után rendezett választások, Tunéziában az alkotmány 2014-es elfogadása, vagy éppen Gambiaiában Yahya Jammeh száműzetése és az új kormány megalakulása mind olyan példák, amelyek ezt alátámasztják. Természetesen ezek a folyamatok nem teljesek, és messze nem véglegesek, de azt mutatják, hogy a nemzeti, politikai és törzsi tradíciók ellenére sok ország próbálja megtalálni a saját útját a demokratikus kormányzás felé, még ha néha kerületeket is kell bejárniuk ehhez.
Ezekkel a háttérrel a politikai stabilitás, amelyet olyan autokratikus rendszerek, mint Kína és Oroszország hirdetnek, valójában csupán egy illúzió, hiszen mélyen gyökerezik a politikai elnyomásban. Talán nem is szükséges felidézni a Szovjetunió és a keleti blokk drámai összeomlását, amely olyan gyorsan történt. Ha a 2019-es hongkongi demonstrációkra, Navalnij által képviselt ellenállásra, vagy az iráni nők jogaiért folytatott küzdelemre gondolunk, világossá válik, hogy még a legszilárdabbnak tűnő autoriter rendszerek is súlyos emberi jogi problémákkal és ellenállási mozgalmakkal néznek szembe. Ezek a kihívások a globális médiának köszönhetően már nem elszigeteltek vagy láthatatlanok, hanem a világ figyelmének középpontjába kerültek.
A kései '80-as és a korai '90-es évek politikatudósai, biztonsági szakemberei és hadtörténészei közül talán senki nem gondolta volna, hogy a 2020-as évek elején Európában egy klasszikus, két reguláris hadsereg között zajló, terület- és nyersanyagszerző háború fog kirobbanni, amelyben agresszorként a világhatalmi pozícióit évtizedek óta elvesztett Oroszország lép majd fel egy szomszédos, független állammal szemben.
Bár a kelet-európai és balkáni térségben meglévő etnikai-politikai konfliktusokban szinte kódolva volt egy későbbi fegyveres összeütközés lehetősége, az mindenki számára egyértelmű, hogy a putyini propaganda által harsogott indokok, vagyis az ún. "denácifikáció", Ukrajna demilitarizálása, a kelet-ukrajnai orosz kisebbség védelme, vagy a "mesterséges állam" érve csupán az autokrata rezsim által kreált fedősztorik egy Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon megyék annektálása utáni újabb terjeszkedésre, és Ukrajna nyersanyagkincseinek megszerzésére. A 2014-es orosz pénzügyi válság, az olajár esése és a rubel leértékelődése után ugyanis hiába indult meg 2016-tól egy mérsékelt növekedés, a világjárvány újabb gazdasági recesszióba taszította az országot. Márpedig minimum Clausewitz óta tudjuk, hogy a belső gazdasági és hatalmi instabilitás felszámolására, az állami intézményrendszerrel szembeni bizalmatlanság helyreállítására az autoriter vezetők válasza legtöbbször egy hódító háború megindítása, ami a fennálló bajokra egy mi vs. ők koordinátarendszerben ad könnyen fogyasztható és emészthető értelmezési keretet, amellett, hogy megfelelő ellenségképet is kínál.
Felülírhatja-e mindez a történelem végéről szóló elmélet érvényességét? A válasz határozottan nem - és itt érdemes tisztázni egy gyakori félreértést! Az elmélet ugyanis nem azt állítja, hogy a világ elveszíti konfliktusait és kulturális sokszínűségét, ahogyan Fukuyama is megjegyzi a szeptember 11-i terrortámadást elemző írásában. "Csupán" azt hirdeti, hogy ezek a - jellemzően lokális - konfliktusok nem képesek a történelmi események jelentős szintjére emelkedni.
Az elmúlt évtized során számos területszerző konfliktus zajlott, például Azerbajdzsán és Örményország között, vagy Törökország Szíriában végrehajtott inváziója kapcsán. Fukuyama szavával élve, ezek a feszültségek nem csupán egymástól független és egyenlő felek összecsapásai, hanem sokkal inkább olyan társadalmak küzdelmei, amelyek hagyományos életformájukat fenyegetve érzik a modernizációt.
És akkor itt gyorsan tegyünk is három megjegyzést!
Oroszország, hiába próbálkozik a modernizációval, még mindig úgy tűnik, hogy a "történelem fogságában" él - mind gazdasági, mind politikai szempontból. Nem meglepő, hogy a hatalom a saját létezését is történelmi példákra építve próbálja igazolni. Az ipari és technológiai fejlődés által teremtett jólét vonzza az orosz embereket, akárcsak a nyugati országok lakóit. Azonban kérdéses, hogy vajon az orosz társadalom tagjai, különösen a szerencsés kevesek, egyenlő mértékben élvezhetik-e ezt a jólétet, mint azok, akik a nyugati világban élnek. Ezt a témát fogjuk a következő részben részletesebben megvizsgálni.
Az első kérdés: érvelhetünk-e ezek után megnyugtatóan a liberális demokráciák hegemóniája mellett? Véleményem szerint igen: a liberális demokrácia eszméje továbbra is uralja a világpolitikát, mégpedig pontosan azért, amit az első pontban kifejtettem: mert képes az önkorrekcióra, a folyamatos fejlődésre és alkalmazkodásra. A putyini autokrácia, vagy a politika-vallási szélsőségesek által kínált "tisztítótűz" nem jelentenek életképes alternatívát az ideológiai-lelkiismereti-gazdasági szabadsággal szemben. Hogy egy közhelyszerű kifejezéssel éljünk: az idő az előbbieket régen meghaladta.
Az autoriter rendszerek előbb-utóbb olyan komoly kihívásokkal néznek szembe, mint az eladósodás, az ingatlanpiac összeomlása, vagy akár a gazdaság tartós stagnálása, nem is beszélve a társadalmi feszültségekről. E problémák természetesen a liberális demokráciákra is vonatkoznak, ám ezek a rendszerek a politikai váltógazdaság és az önkorrekciós mechanizmusok révén sokkal kevésbé drámai módon képesek kezelni a nehéz időszakokat. A demokratikus keretek lehetővé teszik a rugalmas alkalmazkodást, ami csökkenti a válságokkal járó feszültségeket és konfliktusokat.
A Trump-kormányzat és Putyin Oroszországa közötti sajátos kapcsolat új hatalmi blokkok kialakulását eredményezheti, ám ezekben a tömbökben a liberális demokrácia továbbra is az egyedüli elismert és elfogadott politikai rendszer. Erre kiváló példa az Európai Unió, ahol a közelmúltban olyan új alapokra építkező szövetségi struktúrák kezdenek formálódni, amelyek ellentmondanak a már évek óta hangoztatott pesszimista előrejelzéseknek az EU gyengüléséről és a kontinens vezető szerepének elvesztéséről. E folyamatok egy egyesített, együttműködőbb és szolidárisabb Európa irányába mutatnak. Bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy az orosz-ukrán konfliktus csupán helyi jelenség, hatásai mégis képtelenek megingatni a legjobb kormányzati forma iránti hitet.
Fukuyama elmélete Hegel és Kojéve pozitivista történelemfilozófiájának alapjaira épül. Hegel úgy véli, hogy a történelem nem csupán véletlenszerű események sorozata, hanem egy céltudatos, irányított folyamat. Kojéve pedig azt hangsúlyozza, hogy a történelem egy végső cél, a modern liberális állam megvalósulása felé halad. Fukuyama viszont aggasztónak tartja a liberális demokrácia globális diadalával kapcsolatos sajátos kihívást: az "utolsó ember" problémáját, amely egy olyan individuumot takar, aki a jólét kényelmébe belemerülve, ambíciók és közösségi identitás nélkül éli mindennapjait. Ez a személy már nem képes értelmezni létét egy mindenki számára releváns, nagyszabású narratívában, ami hősies és általános eszmék hiányához vezet.
A liberális demokrácia diadala sokak számára egyfajta nihilizmusba vezethet, amely során elveszítik politikai ambícióikat és szenvedélyüket. Ez a belső üresség könnyen nyitottá teheti őket az autoriter rendszerek kínálta hamis "rend" csábítására. A következő kérdés, amely felmerül – miután az előzőleg az idő által elavult államformákról esett szó – az, hogy vajon létezik-e valódi történelmi fejlődés? Véleményem szerint ez a kérdés lényegében irreleváns. Az, hogy a történelem inkább a változások, semmint a fejlődés krónikája, vagy esetleg ennek a kettőnek egy különös elegye, nem csökkenti annak a megállapításnak az érvényességét, hogy a liberális demokrácia a legoptimálisabb és végső kormányzati forma. A technikai fejlődés, a jogállamiság és a politikai váltógazdaság biztosítása, az emberi jogok tiszteletének érvényesítése, valamint a hatalmi ágak szétválasztása révén képes a legmagasabb fokú jólétet biztosítani polgárai számára.
Ami ennél sokkal érdekesebb kérdés: mi történik azokkal, akik a rendszeren belül, minden nehézség ellenére, mégis a veszteseinek érzik magukat? Ezek az egyének, akiknek képességeik, lehetőségeik vagy a még mindig érvényben lévő cenzusok korlátot szabnak, nem tudnak olyan mértékben érvényesülni a versenyben, mint szerencsésebb társaik. Ez a jelenség, amelyet összefoglalóan "populista kihívásnak" nevezek, mélyebb társadalmi feszültségeket és igazságtalanságokat tükröz, amelyekre érdemes odafigyelni.
A populizmus körüli diskurzus már-már könyvtárnyi szakirodalmat generált, és a fogalom értelmezése is széles spektrumot ölel fel a történészek, jogászok és politológusok között. E helyütt azonban nem kívánok e szakmai vitákba belemerülni. Inkább szeretném felhívni a figyelmet David Van Reybrouck egy izgalmas és talán a magyar szakirodalomban kevésbé reflektált művére: a "Populizmus védelmében" című esszére. Reybrouck előnye abban rejlik, hogy nem politológus, hanem újságíró és kultúrakutató, így az ő megközelítése nem a hagyományos politikatudományi keretek között mozog. Munkája során a populizmus hétköznapi megnyilvánulásait és hatásait kutatja, nem csupán elméleti keretek között, hanem a valóságban tapasztalható jelenségeken keresztül.
Reybrouck véleménye szerint a populizmus nem csupán a liberális demokrácia működésének válságára adott egyszerű reakció, hanem ennél sokkal mélyebb összefüggésekkel bír. A populista politikusok nem mindig azok a szerencsevadászok, akikkel a liberális média gyakran próbálja őket azonosítani. A jelenség mögött rejlő problémák rendkívül összetettek, és gyökerei a társadalmi, gazdasági és politikai feszültségek mélyén találhatók. A szerző úgy véli, hogy a populizmus lényege nem csupán a politikai hatalomra való törekvés, hanem sokkal inkább a közvélemény elhanyagolt igényeire és a demokratikus intézmények iránti bizalom megrendülésére adott válasz.
Ez azonban nem ugyanaz, mint a demokrácia véglegesen eltüntetése, sőt, éppen ellenkezőleg! A populizmus lehetőséget teremt arra, hogy a politikai hatalom visszakerüljön azokhoz, akik a gazdasági, politikai és globális elit által dominált liberális demokráciákban úgy érzik, hogy véglegesen kiszorultak a lényegi politikai döntéshozatali folyamatokból. Reybrouck is elismeri, hogy a populizmusnak vannak kockázatai; ezért esszéjében megkülönbözteti a „jó” populizmust, amely a demokrácia jövőjét szolgálja, és erősíti a közvetlen politikai részvételt, a „rossz” populizmustól, amely a demokratikus hagyományokat és intézményeket lebontására törekszik, fellépve azok értékei ellen.
A végső megállapítás mégis az, hogy egy erős demokratikus rendszer, amely képes az önkorrekcióra, teret kell adjon a "nép hangjának". Ez nemhogy gyengítené, hanem éppen ellenkezőleg, erősítené a képviseleti demokráciákat és azok legitimitását. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, Reybrouck nem idealizálja a populizmust! Sőt, elismeri, hogy olyan vezetők, mint Trump vagy Orbán, a liberális demokráciák gyengeségeit kihasználva erodálják a demokratikus értékeket, miközben saját hatalmukat centralizálják. Ezt már csak én teszem hozzá: mindezt a nemzeti és globális gazdasági elit pénzügyi támogatásával valósítják meg.
Itt jutunk el a liberális demokráciákat fenyegető legfontosabb kihíváshoz. Vagyis ahhoz, hogy képesek vagyunk-e megállítani a rendszer Trump-féle nacionalista visszarendeződését? Ezzel egy időben pedig bírunk-e olyan programot kínálni, amely újabb terület- és nyersanyagszerző háborúk nélkül biztosítja a széles választói tömegek jólétét, valamint mindennapi kulturális fogódzóként a nemzeti identitás kereteit egy globalizálódott politikai-gazdasági-kulturális realitásban? Tudunk-e olyan alternatívát nyújtani, ahol a liberális demokráciában élő polgárnak nem kell elszenvednie a "hivatalnak packázásait?" (idézet: Hamlet, ford.: Arany János) A válasz egyértelműen igen!
Ehhez viszont határozott baloldali válaszra, szociális piacgazdaságra, az elégedetlenek, a rendszer vesztesei hangjának meghallására van szükség! A történelem vége nem liberális álom, sőt! A legjobb kormányzati rendszer vesztesei talán soha nem fejezték ki ennyire hangosan és ennyire egyértelműen az elégedetlenségüket. Ezt meghallani azonban nem visszakozás, és nem gyengeség, hanem határozott politikai felelősség! A baloldal, a szociáldemokrácia felelőssége.
A narrátor a Demokratikus Koalíció szóvivőjeként és országgyűlési képviselőjeként tevékenykedik.
A véleménycikkek nem mindig a legfrissebb nézőpontokat képviselik, és nem feltétlenül az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját tükrözik.
