Gyarmati Andrea egy különleges érmét ajándékozott el, ami igazi meglepetés volt. A 24.hu cikkében részletezett esemény számos érdeklődőt vonzott, hiszen az érem nem csupán értékes, hanem egyedi történettel is rendelkezik.

Épp sorban állok valahol, amikor rám mosolyog egy ismeretlen.

Azt hittem, sokkal magasabb vagy - mondja -, a tévében nagyobbnak látszottál.

Boldogan visszamosolygok.

Tudom, hogy talán hiúságnak tűnik, de mindig is különös örömet leltem abban, ha mások felismertek. Mivel soha nem értek bántó szavak, abban a boldogító illúzióban ringatom magam, hogy az emberek többsége kedvel engem.

Nem mellesleg épp a konditeremből jövök, ahová pont azért járok évezredek óta, hogy tartsam a formámat, és ha már úgy nem is nézhetek ki, mint versenyző koromban, de legalább elfogadható kondícióban legyek.

Ahogy múlnak az évek, egyre inkább szükségét érzem, hogy több időt szánjak a mozgásra. Sokan azt gondolják, hogy az életkor előrehaladtával érdemes óvatosnak lenni, mert a terhelés ártalmas lehet. Ez azonban súlyos tévedés!

Amikor 1975 májusában letettem a versenyszerű sportolás terheit, tudtam, hogy a mozgás örökre a társam marad, és sok boldogságot fog hozni az életembe. Igaz, hogy már nem állok a dobogón, és a Himnusz sem szólal meg értem, de cserébe megtapasztalom a jó közérzet és a belső elégedettség kincsét.

Az úszás továbbra is a szívem csücske maradt, és amikor "amatőr módon" próbáltam megtempózni, mondjuk, háromezer métert, a végén egy különös érzés kerített hatalmába. Szinte hallottam, ahogy a testem suttogja:

Hol marad a többi tizenkétezer méter?

És naná, hogy a vacak kis fürdőzésért cserébe nem ajándékozott meg szép izmokkal a szervezetem.

A gimnasztika és a futás sosem voltak a kedvenceim, de a konditermek világának megjelenése igazán vonzóvá tett számomra a mozgást. Amikor kisbabát vártam, a mozgás háttérbe szorult, és nem igazán éreztem magam jól a bőrömben. Azonban a szülés után, amint sikerült egy kis időt kiszakítanom a mindennapokból, boldogan léptem be egy éppen akkor nyíló, modern konditerembe. Az új élmény friss energiával töltött fel, és végre újra felfedezhettem a testmozgás örömét.

Az első alkalommal a bemelegítés után nekikezdem a saját, régi gimnasztikámnak, de semmi nem úgy sikerült, ahogy azelőtt, pedig igazán igyekeztem.

Egy vidám, jelentős túlsúllyal bíró sporttársnő kedvesen érdeklődött tőlem: "Ugye eddig még te sem űztél semmiféle sportot?"

Azt hittem, menten elsüllyedek a szégyen tengerében. Dacosan felküzdöttem magam a bordásfalra, hogy végrehajtsam a tíz lábemelést, mint régen, de valahogy csak lógattam a lábam, mint egy elhagyott szafaládé, és még a derékszögig sem tudtam felhúzni. Az élmény egyáltalán nem volt kellemes.

Hónapok kemény munkájával és kitartó edzésekkel teltek el, mire végre sikerült a régi tudásom legalább felét visszanyernem - egészen addig a pillanatig, amikor már öt lábemelést is el tudtam végezni.

*

A múlt héten részt vettem egy gyermekgyógyászati kongresszuson, ahol aggasztó statisztikákat hallottam az elhízott gyerekek számának folyamatos növekedéséről. Ezt a jelenséget a rendelésemen is nap mint nap tapasztalom, és sajnos egyértelmű, hogy a probléma egyre súlyosabbá válik.

Gyakran érdeklődöm a szülőktől, hogy a gyermekük űz-e valamilyen sportágat. Egyre gyakrabban hallom a választ, hogy nem, és a magyarázat rendszerint az, hogy "nincs rá idő".

Gyakran fel szoktam tenni a kérdést: "Hány órát tölt a gyerek a számítógép, a telefon vagy éppen a tévé képernyője előtt?"

Azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy miért nem jut idő a mozgásra.

Gyakran előfordul, hogy az anyagiak is korlátozó tényezőként jelennek meg. Ugyanakkor, ha igazán elhatározza magát az ember, egy kedvező árú edzőcipő beszerzése nem tűnik lehetetlennek. Ezt követően pedig már csak egy lépés választ el minket attól, hogy néhány hónapos fokozatos felkészülés után, mondjuk, egy szigetkörrel örvendeztessük meg a családot.

A szülői példamutatás és az együtt sportolás szerepe rendkívül fontos, és ennek hatása felmérhetetlen.

Tehát mindent megteszek, ami tőlem telik, és időnként valóban jelentős eredményeket érek el – valójában azonban nem csupán én, hanem a pácienseim és az ő szüleik érdeme is ez.

Látványos fogyások, korcsoportos eredmények jelzik, hogy nem mindig pusztába kiáltott szó, amit javaslunk. És bizony, ha javul a fizikai kondíció, akkor a tanulmányi eredmény is fölfele mozdul, nem beszélve az önbizalomról, amit az egyre formásabb test által kiváltott dicsérő szavak építenek.

Nem is olyan régen egy igazán formás kis páciensemnek tettünk egy érdekes megállapodást: ha szigorúbban figyel az étkezésére, és többet mozog, ajándékba adom neki egy régi érmemet. Ő belemerült a kihívásba, kitartóan edzett, és szépen lassan elkezdett formálódni. Egy idő után odajött hozzám, és megjegyezte, hogy valójában csak az első lépés volt nehéz. Később rákérdezett, hogy kész vagyok-e beváltani az ígéretemet.

Megvalósítottam.

Örömmel töltött el, hogy láthattam, mennyire boldog az éremtől.

Tudom, hogy napjainkban az élet egyre magasabb mércét állít elénk, különösen a gyerekek számára. Mindenhol azt hallani, hogy a kicsiknek egyre több tudást kell magukba szívniuk, már az óvodai bejutás előtt is meg kell felelniük különböző elvárásoknak. Közben viszont elfeledkezünk arról, hogy a mozgás hiánya komoly problémákat okozhat a gyerekkorban. A fizikai aktivitás nem csupán a testi egészség megőrzéséhez elengedhetetlen, hanem hozzájárul a fejlődéshez, a kreativitáshoz és a mentális jóléthez is.

A mozgás nem csupán a testünk karbantartásáról szól, hanem igazi megelőző erő is, amely sokkal eredményesebb, mint a betegségek kezelésére irányuló, utólagos beavatkozás.

És bizony, ha oda az egészséged, ha eljutsz addig, hogy a tested már nem szolgál, a számítógép elé sem tudsz beülni.