Eörsi László: Orbán Viktor bármikor hajlandó elárulni 1956-ot A politikai diskurzusban a történelmi események interpretációja gyakran kulcsfontosságú. Eörsi László szavaival élve, Orbán Viktor készsége arra, hogy elforduljon 1956 örökségétől, újra és újr
Eörsi László történész szavai szerint a miniszterelnök ötvenhatos pávatáncát a primitív nacionalizmus határozza meg. A jobbágymentalitás öröksége is hozzájárul ahhoz, hogy a magyar közvélemény egy jelentős része a megtámadott Ukrajnával szemben inkább a putyini Oroszország oldalára helyezkedett.
Távolodunk október 23-tól, a forradalom kitörésének évfordulójától, és közeledünk november 4-éhez, ahhoz a naphoz, amikor elindult a szovjet invázió Magyarország ellen. Csaknem hetven évvel az események után hogyan él a magyar társadalom emlékezetében 1956, és ez a kép mennyiben fedi a történelmi valóságot?
Úgy érzékelem, hogy az ünnepi alkalmakat leszámítva ritkán esik szó 1956-ról. Ennek egyik oka, hogy sajnos folyamatosan csökken azok száma, akik személyesen tanúi voltak az eseményeknek. Attól félek, ha egy véletlenszerű utcai kérdőívezésre vállalkoznánk, az eredmények szégyenteljesek lennének. A populista rezsim hosszú ideje uralja a politikai színteret, és ha valakinek még él a tudatában valamilyen emlék a forradalomról, az általában a jobboldali vagy szélsőjobboldali diskurzus keretein belül mozog, hangsúlyozva a nemzeti identitásra épülő nacionalista elemeket. A demokrácia iránti vágy, amely szintén kulcsszerepet játszott 1956-ban, manapság szinte észrevétlen marad, ahogyan a munkástanácsok szerepe is a feledés homályába merül.
Elsikkadt a forradalom baloldali tartalma.
Az 1956-os forradalom leverése nem csupán a magyar történelem egy fájdalmas epizódja, hanem a nemzetközi politikai viszonyok összetett játszmájának is része volt. Kérdés, hogy vajon a történések elkerülhetetlenek voltak-e, vagy a nemzetközi helyzet más irányt is vehetett volna. A Szovjetunió hegemón szerepe, a hidegháborús feszültségek és a nyugati hatalmak passzív hozzáállása mind hozzájárultak ahhoz, hogy a forradalom végül elbukjon. Azonban elképzelhető, hogy egy másfajta nemzetközi reakció, vagy a szuperhatalmak közötti feszültségek más alakulása esetén a magyar szabadságharc más kimenetet is hozhatott volna. A történelem kanyargós útjain gyakran találkozunk olyan pillanatokkal, amikor a döntések és a cselekvések iránya határozza meg a jövőt. 1956 esetében is sok múlott a globális politikai klímán, amely végső soron a forradalom leveréséhez vezetett.
Azokkal értek egyet, akik szerint törvényszerű volt. Ha megnézzük a történelmet, akkor egy világbirodalom nem szokott csak úgy, magától lemondani arról, amit egyszer már megszerzett. Ez kizárólag akkor fordul elő, ha külső kényszer hatására kell meghátrálnia. Esetünkben nem volt ilyen kényszer. Inkább az október 30-i szovjet pártelnökségi ülést tekintem csodának, amelyen az volt a döntés: Moszkva valóban kész kivonulni innen, és engedi, hogy Magyarország lényegében a saját útját járja. A hozzáállás azonban egy nap múlva gyökeresen megváltozott.
Bár az 1956-os Intézet, amelynek Ön is a munkatársa volt, a Fidesz-kormány politikai döntései következtében gyengült, számos kutatás próbálta feltérképezni a forradalom eseményeit, és rengeteg könyv született az adott korszakról. Vajon léteznek még ismeretlen területek? Van-e olyan információ, amely a mai napig rejtve maradt számunkra?
A történet körvonalai már körvonalazódnak, de nehéz megmondani, hogy van-e még valami, ami hiányzik. Az orosz levéltárakból és esetleg Belgrádból várható további dokumentumok jelentősége kiemelkedő. Magyarországon viszont kedvező helyzetben vagyunk, hiszen az állambiztonsági iratok kutatása elérhető. Meggyőződésem, hogy a levéltári források révén az események sokkal pontosabban rekonstruálhatók, mint a harminc-negyven év elteltével készült emlékiratokból. Jelenleg már nincsenek lényeges nyitott kérdések.
Kossuth téri sortűz?
A lényegre rátérve: tudjuk, hogy az első lövések a tömegre magyar határőrök, más néven "zöld ávósok" által dördültek el. Ezt a helyzetet nem előre megfontolt szándékkal elkövetett vérengzésnek, hanem inkább egy váratlan és kaotikus "pániktűznek" tekinthetjük.
A szovjet tankok éppen távoztak a Kossuth térről, ahol a katonák barátságos beszélgetésbe elegyedtek a tüntetőkkel. Amikor azonban meghallották a fegyverek dördülését, pánikba estek, és azt vélték, hogy csapdába estek, ezért tüzelni kezdtek a tér irányába. A legtöbb áldozat ezekből a lövedékekből vesztette életét. Érdekesség, hogy a sortűznek szovjet oldalon is voltak áldozatai.
A közhiedelem szerint Kádár Jánost élete végéig kísérte a lelkiismeret furdalása Nagy Imre kivégzése miatt. Kérdés, hogy mennyire lehet ezt bizonyítani, vagy elegendő-e csupán az elhíresült "utolsó beszéd", amelyet az MSZMP központi bizottságának ülésén mondott 1989 áprilisában. Az események mögötti érzelmi és politikai motívumok mélyebb elemzést igényelnek, hiszen a történelmi emlékek és a személyes felelősség kérdései sokszor összefonódnak. Kádár szavai, amelyek a beszédben elhangzottak, talán tükrözik a belső konfliktusait, de vajon elegendőek ahhoz, hogy megértsük a bűntudat valódi mértékét?
Kényszerűen el kell fogadnunk a jelenlegi helyzetet. Kádár János általában nem állt jól a történelem kihívásaival, és nem szívesen állt ki nyilvánosan a nehéz kérdések elé. Az anekdotázástól is távol tartotta magát, különösen azoktól a témáktól, amelyeket a társadalom tabuként kezelt. Az 1989-es emlékezetes ülésen is csupán azért merült fel Nagy Imre neve, mert már túl volt egy zavaros állapoton. A beszéde azonban világosan jelezte, hogy az ügy mélyen foglalkoztatta, és nem tudta azt puszta véletlenként kezelni.
A forradalom sötét oldalairól, mint a lincselések és az antiszemita megnyilvánulások, szinte soha nem esik szó. Ez nem csupán a nemzeti ünnepen van így, ami bizonyos szempontból érthető, hanem általában véve is. Vajon mítoszrombolás lenne, ha ilyen kényes témákról is beszélnénk? Érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy a történelmünk árnyoldalait is fel kellene tárni, hiszen a múlt megismerése segíthet a jövő építésében.
Éppen egy olyan könyvön dolgozom - jövőre jelenik meg -, ami az antiszemitizmus és 1956 kapcsolatát vizsgálja. Bár időnként korábban is elhangzottak erre utaló nyilatkozatok, az emigrációban a rendszerváltásig nem merült fel, hogy a forradalom idején jelentős mértékű antiszemitizmus, zsidóüldözés lett volna. A későbbi visszaemlékezők, főként zsidó emberek részéről jöttek elő ilyen élmények. Az eddigi kutatásaim alapján azt mondom, hogy az állítás, miszerint erős antiszemitizmus kísérte volna a forradalmat, nem felel meg a valóságnak. Pszichológiai jelenségről lehet szó: az ugyanis igaz, hogy a zsidó lakosságban volt ijedtség és félelem október 23-a után. Teljesen érthető, hiszen csak alig több mint egy évtized telt el a holokauszt óta. A pártállami propagandának elemi érdekében állt, hogy minél inkább fasisztának ábrázolja az "ellenforradalmat", de hitközségi beszámolók alapján Kádárék is csak mintegy húsz antiszemita esetet tudtak felmutatni, és - alaposan utánajártam - azok egy része sem bizonyult valósnak.
Lincselések viszont kétséget kizáróan történtek.
Nyilvánvalóan szörnyű események zajlottak, de ha figyelembe vesszük, hogy mekkora tömegek mozdultak meg és milyen heves indulatok törtek felszínre az országban, meglepően kevés példa volt a valódi erőszakra. A népharag elsősorban az ÁVH ellen irányult. A vidéki lincselések mögött a sortüzek álltak, amelyek során fegyvertelen tüntetőkre nyitottak tüzet, mint ahogy azt Mosonmagyaróváron és Miskolcon is láthattuk. Vidéken több helyen is leszámolások történtek egy-egy helyi pártvezetővel szemben, aki különösen durván visszaélt a hatalmával. Budapesten a Köztársaság téri ostromot követően kezdődtek el a tömeges lincselések. A felkelők számos ÁVH-st és pártfunkcionáriust ejtettek foglyul, de senkit nem öltek meg közülük; egy-két kivétellel még csak meg sem verték őket.
Orbán Viktor ritkán hivatkozik Nagy Imrére, és a legutóbbi Békemeneten elmondott beszédében sem említette a forradalmat a Szovjetunió szerepének kiemelésével. 1956 eseményei a politikai diskurzusban gyakran politikai eszközként jelennek meg, ahol a történelmi eseményeket a jelenlegi politikai narratívák alátámasztására használják. A politikai vezetők így igyekeznek formálni a közvéleményt, és a forradalom szellemiségét a saját céljaik szolgálatába állítani. Ez a történelmi esemény nem csupán emlékezetpolitikai kérdés, hanem a jelenlegi identitás és politikai irányvonal megerősítésének eszköze is. Hogyan tudja a politika a múlt fájdalmát és hősiességét saját hasznára fordítani?
Tudjuk, hogy Orbán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre és társai újratemetésének eseményén lépett be a politikai színtérre, ezzel megkezdve pályafutását a közéletben.
Orbán Viktor soha nem vádolta meg nyíltan Nagy Imrét, ehelyett a helyzetet mások, például a köztévé munkatársai használták ki, hogy kifejezzék véleményüket.
Az MDF-től kezdődően a jobboldal számára mindig is fontos volt, hogy 1956-ot bevonja a politika uszályába. A szocialisták menekülni akartak az egésztől, az SZDSZ pedig nem tartotta eléggé lényegesnek a témát: tulajdonképpen átengedte a terepet a jobboldalnak. Így aztán 1956 jobboldali toposzok közé került, teljesen igazságtalanul. Orbán Viktor önkényesen kezeli a történelmi tényeket, mindent alárendel a primitív nacionalizmusának. Extrém módon eltorzítja a történelmet, álságos és hiteltelen a megemlékezése.
Miért? Ez a kérdés sokféleképpen megközelíthető, és mindenki más válaszra találhat. Az „miért” a kíváncsiság, a keresés, a mélyebb megértés szimbóluma. Lehet, hogy egy egyszerű döntés mögött rejlő okokat firtatunk, vagy éppen egy komplex filozófiai problémát boncolgatunk. E kérdés révén felfedezhetjük a világ sokszínűségét és a mögöttes összefüggéseket, amelyek formálják életünket. Az „miért” tehát nem csupán egy kérdés, hanem egy utazás az értelem és a tudás felé.
Jó lenne, ha nem merülne feledésbe, hogy az Orbán-kormány idején a Fiumei úti Nemzeti Sírkert szovjet katonai parcellájában orosz nyomásra ismét felállítottak olyan ötvenhatos emlékműveket, amelyek ellenforradalomnak minősítik 1956-ot. Az egyik szövege így szól: "Örök hála és dicsőség a szovjet hősöknek, akik az 1956. októberi ellenforradalomban életüket áldozták a magyar nép szabadságáért". A honvédelmi tárca nem tudta elérni, hogy finomítsanak a megfogalmazáson. Ez pontosan az a megközelítés, amit a Kádár-rendszer alkalmazott. Ráadásul a felirat a Fidesz által elfogadott alaptörvényt is sérti, amelyben az olvasható, hogy "mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki". De felidézhetjük azt is, amit Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója mondott: 1956-ból kiindulva nem tanácsolta volna Zelenszkij ukrán elnöknek, hogy országát "belevigye egy háborús védekezésbe" az oroszok ellen. A kormányfő utólag hibának nevezte a kijelentést, de nem lehet arra gondolni, hogy súlyosan kifogásolta volna ezeket a szavakat. Orbán Balázs a helyén maradt.
Eörsi László
1955-ben a főváros szívében, Budapesten látta meg a napvilágot Eörsi István író fia, aki a magyar történelem egyik meghatározó eseményére, az 1956-os forradalomra összpontosítja kutatásait. Tanulmányait 1991-ben fejezte be a szombathelyi tanárképző főiskolán, ezt követően az 1956-os Intézetben kezdett el dolgozni, ahol elkötelezetten foglalkozott a forradalom eseményeivel és hatásaival. A 2010 utáni időszakban a Fidesz-kormány lépései nyomán az intézet fokozatosan megszűnt, de ő továbbra is aktívan részt vesz a kutatómunkában a 1956-os Intézet Alapítvány és a Wesley János Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont keretein belül. Munkássága során számos könyvet írt, illetve több száz cikk és tanulmány szerzője, amelyek hozzájárulnak a forradalom történetének megértéséhez és megőrzéséhez.
Sőt: a miniszterelnök azóta a Fidesz-kampány irányításával is megbízta.
Látni kellene mindenkinek, hogy ebben a konkrét esetben mit jelent a pávatánc. Azt jelenti, hogy Orbán Viktor bármikor kész elárulni 1956 szellemiségét. Érdekes módon az a hatalmas tömeg, ami még mindig mögötte áll, ezzel nem akar szembenézni.
Mire következtet abból, hogy az orosz-ukrán háborúban a magyarok egy része a putyini Oroszország oldalára állt, és a megtámadott Ukrajnát hibáztatja? Hogyan fér ez össze 1956 emlékével?
Teljesen elképzelhetetlen, hogy ez így összejöjjön. Folyton meglepődöm ezen a helyzeten. Kinek nem egyértelmű, hogy az orosz fél az, aki agressziót tanúsít ebben a háborúban? Ki tudta volna gondolni tizenöt évvel ezelőtt, hogy Orbán Viktor ennyire erőteljesen befolyásolja a magyar közvélemény jelentős részét? Különösen a kormánypárti szavazókra gondolok. Hihetetlen kommunikációs és manipulációs teljesítmény tőle, hogy ezt elérte. Ugyanakkor ez arra is rámutat, hogy a magyar társadalomban még mindig jelentős a régi, jobbágymentalitás. Ha az emberek többsége hajlandó lenne egy kicsit is gondolkodni, akkor Orbán Viktor nem érhetett volna el ilyen sikereket.
