Felszakadt begyével, haldokló galambbal támadt a bécsi vendéglősre egy nyugtalan lélek, akinek szemeiben a végzet sötét árnyai táncoltak. A levegő feszültsége szinte tapintható volt, ahogy a galamb gyenge szárnyai a remény utolsó morzsáit próbálták meg a

Kezdetét vehet egy szerelem így? Egy varázslatos történet bontakozik ki Bécs szívében, 1966-ban. Ez a mai Matiné.

Tavasszal Simon elővette a székeket és asztalokat, hogy a szabadba varázsolja a vendégteret. Az évek során, mióta megnyitotta a kávéházat, a falak szürkévé váltak, a plafonon pedig sötét foltok terjedtek el, mint egy viharos égbolt árnyai. A színválasztásnál végül a sápadt tojássárga mellett döntött, de a háztartási bolt eladója, egy kedves, ám határozott nő, meggyőzte őt, hogy két vödör ragyogó alabástromfehér festéket válasszon inkább. Simon ezután beszerzett egy létrát, néhány ecsetet és egy vödör glettet, majd egyetlen kedd délután alatt átváltoztatta a kávéházat, mintha csak egy varázslatot hajtott volna végre.

Este egy vizes rongy segítségével eltüntette a port az asztalokról és a székekről, majd gondosan bement velük a házba.

Fél pohár sörrel a kezében lehuppant az ajtó elé, és arca a nap meleg sugaraiba merült. A borostyán alatt sertepertéltek a verebek, míg a piacon a redőnyök zörgése szinte fegyverropogásként hallatszott. A hentesmester, akinek a mosolya mindig egy kicsit fáradt volt, csak intett egyet, majd eltűnt a másik irányban. Az utóbbi időben folyton az üzlet nehézségeiről beszélt. A Taborstraßén megint egy új szupermarket nyílt, már a negyedik a közelben, mindössze ötszáz méteren belül. A vákuumfóliázott húsok, amik a mélyhűtőpultban csillogtak, hetekig elálltak, az árakkal meg senki nem tudott versenyezni a piacon. Simon megnyújtotta fáradt lábait, miközben két ismerős sétált el mellette, a kezükben papírzacskóba csomagolt szőlővel, ami olyan élénk színű volt, hogy szinte hívták a napfényt.

- És hogyan reagált rá? - érdeklődött az egyik társ. - Bizonyára nem volt könnyű számára.

Néhány éve bukkantak föl a piacon: az egyik Frank Wessely halkereskedésében dolgozott, a másik a Navracek zöldség-gyümölcs boltban. Zakót viseltek, és a hajukat feszesen hátrafésülték. Biztos a Tabor moziba mennek, gondolta Simon, vagy a Práterbe, ahol lányokkal lehet találkájuk, hogy karonfogva sétáljanak velük kuncogva és sugdolózva az attrakciók között. A végén majd fél liter fehérborral leheverednek egy gesztenyefa alá, zakójukat takaróként leterítve, és átadják magukat az este élvezetének.

Egy férfi és egy nő lépett ki a szemközti ház ajtaján, a nő szorosan a férfi oldalához bújt, arca félig eltakarva a felhajtott kabátgallér árnyékában. Amikor elérték a Leopoldsgassét, megálltak egy pillanatra. A férfi óvatosan megfogta a nő vállát, és halk, de határozott hangon beszélni kezdett hozzá, mintha a külvilág minden zaját ki akarta volna zárni.

Úgy tűnt, mintha az orra éppen a nő arcába akarna fúródni, de ő váratlanul a nyaka köré fonta karjait, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Hosszan tartó ölelkezésük után kimerülten eltávolodtak egymástól, majd elvegyültek a sarkon, eltűnve a város forgatagában.

Simon kiitta a sörét, majd a poharát a nap felé emelte, hogy megcsillanjon rajta a fény. A pohár felszíne homályos volt, tele apró karcolásokkal és fehér mészfoltokkal, melyek az idő múlásának nyomait őrizték. Mila már hosszú ideje sürgette, hogy vásároljanak egy mosogatógépet, de a költségei mindig elriasztották őt, ráadásul attól tartott, hogy a gép zaja megzavarná a kávéház barátságos atmoszféráját. Simon számára az ilyen gépek idegenek voltak; nem tudta elképzelni, hogy bármi képes lenne olyan jól végezni a dolgát, mint ahogy ő, saját kezével tette. Az ő munkája a szeretet és a figyelem tükröződése volt, amit egy gép sosem tudhatna visszaadni.

A nap aranysugarai áttörtek a szemközti ablakon, és a padlóra egy nagy, négyzet alakú foltot festettek. A fényben egy összegyűrt papírgombóc hevert, mintha egy aprócska lény pihenne benne, élvezve a melegség ölelését. Ekkor a Sperlgasséból egy fiatal nő lépett ki a sarkon, gyors, szinte zaklatott léptekkel közeledve. Gesztenyebarna haja kócosan hullott a vállára, mintha éppen egy vihar közepéből érkezett volna; bőre sápadt volt, szinte alabástrom, és világos szemei furcsa, vonzó ragyogást sugároztak. Két kezével szorosan magához ölelt egy rongycsomót, és egyenesen Simon felé száguldott, mintha a világ minden gondja az ő vállát terhelné.

Ebben a pillanatban a nő lába megcsúszott a járdaszegélyen, és rázuhant az úttestre. Simon fölugrott, de mielőtt segíteni tudott volna, a nő már talpra állt.

- Tessék - mondta Simon, miközben a csomagot felé nyújtotta. A csomagban egy finom kendő vagy vékony sál rejtőzött, amely selymes tapintású és könnyed volt, tele élénk színű virágmintákkal.

- Mit kezdjek vele? - kérdezte Simon, aki most már biztos volt benne, hogy a nő megbolondult.

- Hát nem veszed észre? Él! - kiáltotta a nő izgatottan.

Simon most először vette észre a galambot. Olyan nyugalommal pihent a nő tenyerében, mint egy fészekben rejtőző kis madár. Nyaka erősen hátrahajolt, szárnyait pedig szorosan a testéhez szorította, mintha a világ minden zaja elől próbálna búvóhelyet keresni.

A begyén keresztben nagy seb tátongott, amin kibuggyant a belseje gyöngyházfehéren, kékesen és vörösen.

- De most már nincs közöttünk. Lehet, hogy egy patkány tette el láb alól. Itt a környéken igencsak meg tudnak erősödni és megnőni ezek a lények.

- Az nem lehet - ismételte meg a nő. - Annyira sajnálom. Olyan szép madár. - Mérgesen toppantott, továbbszaladt a Leopoldsgasse sarkáig, és ott megállt.

Simon már sok halott galambot látott, főleg a práterbeli vendéglők közelében hevertek gyakran az útszélen, mert megmérgezték őket a vendéglősök, vagy elütötték őket az autók, amelyek évről évre nagyobbak és gyorsabbak lettek. Gyerekkorában a városban csavarogva bement egyszer egy romos házba, és fölmászott az épen maradt lépcső tetejére. A tetőn és a falon legalább háromméteres lyuk tátongott. A fiatal Robert Simon úgy állt ott, mint valami szirttetőn, tekintetével a Lipótváros beomlott tetőit pásztázta, amelyek a rajtuk végigvonuló felhőárnyékoktól mintha lüktettek volna. A távolban felsejlett az Óriáskerék, ami kabinjai nélkül csontváz gyanánt meredt az égnek, a másik irányban pedig a Stephansdom fekete szilánkként a pára- és porfátyol mögött.

Még sosem volt része ilyen látványban. Lent az utcán nem látott tovább a következő saroknál, és még a dunai ártereken is fák állták útját a tekintetének, innét föntről azonban végtelenül tágasnak és nyitottnak látszott a világ, és alighanem hangosan felkiáltott és kurjantott volna, ha nem fél, hogy észreveszik és lezavarják a kilátóhelyéről.

Hozzálátott, hogy fölfedezze a padlás hátsó részét, átmászott egy halom törött kéménytéglán és elszenesedett gerendán, belebotlott egy horpadt vaskályhába, amely a hátán feküdt, mint valami óriási, fekete rovar, nyitott hasa pedig tele volt törmelék fával és üveggyapottal, majd lehajolt, és átbújt az égésnyomokkal lyuggatott lepedők alatt, amelyek a tető alatt keresztben kifeszített szárítókötélen lógtak. Minél mélyebbre hatolt a padlás belsejébe, annál sötétebb lett, a levegő pedig annál fullasztóbb. Kellemetlen, édeskés szag terjengett, és minden lépésnél roppant valami a lába alatt. Papírzörgésszerű zajra lett figyelmes, mintha egy galamb egyetlen szárnycsapása lett volna, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha mozogna előtte valami, elsuhanna a sötétben. A háta mögött megduzzadtak a lepedők, és beeresztettek némi napfényt. A világos sugarak szétterpesztett szárnycsontokra, aszott karmokra és fekete szemüregű meg keskeny, a végükön kissé meghajló csőrű, apró koponyákra vetültek.

Az egész padló vastag rétegben borítva volt madárcsontvázakkal, piszkos réteggel és tollakkal, s a sötétben időnként szürke tetemek bukkantak fel közöttük. Néhányuk érintetlen maradt, míg mások már a patkányok és nyestek harapásainak áldozatai lettek.

Simon hirtelen megfordult, és futásnak eredt. Lerohant a lépcsőn, átszaladt a romos bejáraton, majd kiugrott a szabadba. A Duna-csatorna menti utcákon egyre gyorsabban száguldott észak felé, míg végül, amikor elérte a heiligenstadti pályaudvar környékét, kifulladt. Kapkodva vette a levegőt, még mindig érezve az orrában a halál és a rothadás szürreális szagát.

A sarkon ott állt a fiatal nő. Lehajtotta a fejét, mint aki a kezében lévő galambot nézi. Hirtelen megfordult, és visszajött.

A nő óvatosan megérintette a szürke tollakat. A keze szép volt. Az ujja vékony és a bőre világos. A körme széle azonban fekete a piszoktól.

- Add ide! - szólt Simon, miközben a galambot a kezében tartotta. A madarat óvatosan hátra, a konyhába vitte, majd egy határozott mozdulattal a szemetesbe hajította. Miután alaposan megmosta a kezét és az arcát, ügyesen megtörölte, majd újra kilépett a szobából.

- Azt hittem, még dobog szíve - mondta a fiatal nő, aki nem mozdult a helyéről. - Úgy éreztem.

- Hol találtad? - kérdezte Simon.

- Ott elöl, az egyik jármű alá húzódott. Beszívta magába az árnyékot.

- A lényeg, hogy most már nem él.

- Olyan szép madár - mondta a nő ismét. - Annyira sajnálom.

Egy darabig lehajtott fejjel állt, és a kezében lévő sálra meredt, majd Simonra nézett.

- Megkínálnál valami innivalóval? Jó lenne egy kicsit beszélgetni.

Simon tétovázott a válasszal. A falon a festék valószínűleg már megkötött, de még mindig rengeteg teendője volt a vendégterem előkészítésével a holnapi érkezés előtt.

- Ma már elegendő volt a szavakból - jegyezte meg.

A nő hirtelen felnevetett, a hangja rekedt és kissé elfojtott volt, mintha egy titkos öröm bújna meg a nevetés mögött.

- Miféle lény vagy te? - kérdezte. - Se nem ifjú, se nem agg. Csak itt ücsörögsz, mintha a világ megállt volna körülötted. Pedig a nap már rég elbújt a felhők mögé.

- Hát ide figyelj - mondta Simon. - Lehet, hogy neked megártott ez a galamb, vagy mit tudom én. Legjobb lesz, ha elmész.

A nő ijedten nézett Simonra. Kinyitotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de aztán megrázta magát, és elsietett. Simon utánanézett, ahogy a nő az úttestre lépett.

Kissé előrehajolt testtartással haladt, vállait enyhén megemelve, háta pedig szokatlanul keskenynek és törékenynek tűnt, mint egy kisgyereké.

- Na jó, felőlem - kiáltotta utána. - Adok valamit inni.

Jasának hívták. A hatvanas évek közepén érkezett a szüleivel Jugoszláviából Bécsbe, egy hosszas, tizenhat órás buszozást követően. Az út során egy árva szót sem ejtett, mintha a szavak elhagyták volna a világát. Lábánál egy kis bőrönd hevert, benne csupán néhány ruhadarab és egy illusztrált füzet, amely tele volt mondókákkal és Josip Broz Tito beszédeinek részleteivel. Tizenöt éves volt ekkor, és emlékei között élénken élt az a pillanat, amikor először látta Titót, amint a zászlócskákkal díszített utcákon motoros rendőrök kíséretében elszáguldott mellette. Ekkor kezdett hinni a kommunizmus eszméjében. Szíve mélyén vágyott vissza a település szélén álló halfeldolgozó ifjúsági klubba, ahol barátnői és a reggeli szellő fűszeres illata várt rá. Ez az illat mindig a Baška Voda mögött emelkedő hegyekből érkezett, és lágyan végigsimított a szomszédos fenyőerdőn, emlékeket ébresztve benne, melyek sosem fogytak el.

Már a kezdetektől fogva gyűlölet fűtötte Bécs iránt. Számára a város szürke házai mintha átvették volna az emberek kifejezéseit, elhomályosítva az arcok élénkségét. A zűrzavar, a zaj, mind-mind elviselhetetlen volt számára, és még a villamosok csilingelése is, amely már hajnali ötkor felverte az álmokat, csak fokozta a feszültséget a lelkében.

Az utcákon mindenhonnan felszálló zúgás egy rejtély maradt, senki sem tudta, honnan ered. Gyűlölet és átok fogta el a szüleit, akik hátat fordítottak gyermekkora otthonának, és őt is kényszerítették, hogy idegen földre lépjen. Az arcuk az idő múlásával szürkévé vált, mint a bécsieké, és hiába igyekeztek alkalmazkodni, mélyen megmaradtak annak, akik valaha voltak: jugoszláv parasztok. Szavak özöne zúdult ki belőle, egy szuszra mesélte el a történetét Simonnak, enyhe akcentussal, amely néha elcsúsztatott egy-egy magánhangzót vagy szótagot, így egy-egy pillanatra váratlanul mélyebb lett a hangja, mintha a múlt súlya nehezedett volna rá.

- Az összes szürke rohadékra! - kiáltotta, miközben hátradöntötte a fejét, és felhajtotta az italát, mintha hirtelen fellángolt volna benne valami szenvedélyes indulat. Simon fehérbort töltött a poharába, de úgy tűnt, a nő már az első korty után tele van. Időnként megakadt a mondat közepén, és idegesen bámult a fal egy pontjára, vagy a nyitott ajtón át kifelé az utcára. Farmert viselt, zöld pulóverrel és egy kopott, velúr dzsekivel, ami már sokat látott, és kissé piszkos volt. A haja élettelen csomókban lógott, az arcán és a homlokán apró piros foltok bújtak meg. Az egyik metszőfogának sarka letört, és amikor nevetett, látszott, hogy alul két foga hiányzik. A szemei még világosabbnak tűntek, mint az imént az utcán; halványkék, nagy íriszek, melyek mindent felfogtak körülötte.

A második pohár ital után éhség gyötörte, ezért Simon a konyhából előhalászott egy friss kenyeret és egy ropogós uborkát. Néhány percig csendben falatozott, majd hirtelen újra megszólalt, mintha csak a gondolatai ébredtek volna fel az étkezés közben.

Kifejezéstelen arccal, csak az ajkát mozgatva, mintha valami láthatatlan tábláról olvasná a szöveget. Azután mintha feloldódott volna benne valami, az arca szinte belülről kezdett világítani, és hangosan, élesen fölnevetett. A gyerekkoráról mesélt, az osztályteremről az embermagasságú kályhával a sarokban. A fekete kövekről a parton, amelyek életre keltek, mihelyt felfutott rájuk a hullám. A kutyájáról, amit az apja kénytelen volt lelőni, miután habzó pofával tért vissza a hegyekből, meg a kalapról, amit Tito viselt az autóban, és zöld volt, meg furamód kicsi egy ilyen jelentős ember fejére.

- De ez már rég elmúlt - válaszolta. - Most itt állok előtted.

- Miért nem mész vissza? - kérdezte Simon. - A fekete kövek biztos megvannak még.

- Nem - válaszolta Jasa. - Minden eltűnt. Baška Voda már nem létezik, a hegyek, a kályhák és az összes ember egy pillanat alatt eltűntek. Még a szél is megszűnt fújni. Csak egy dolog maradt: Tito.

- Ah, moj dragi, izgleda da se nikada neće vratiti. O, zar je moguće da su suze bile uzaludne, bez i trunke ljubavi?

- Ez mit jelent?

- Ez nem olyan lényeges. Talán egyszer majd részletesebben is kifejtem neked.

Odahajolt Simonhoz, és ujjbegyével megérintette a vállát.

- Árnyszerűek. Alig lehet már felismerni őket.

Hirtelen felugrott, és ez egy rövid időre megingatta az egyensúlyát, így az egyik kezével reflexszerűen a pultba kapaszkodott.

- Azonnal belép a gondolataim közé.

Két kézzel végigsimított néhányszor a kabátján, és idegesen fölnevetett.

- Kérlek, ügyelj magadra - figyelmeztette Simon.

Jasa még egyszer visszafordult, kiment az utcára, és eltűnt.

Simon nekiállt, hogy életre keltse a vendégteret. Gondosan becsukta az ablakokat, majd a bútorokat ügyesen arrébb tologatta, hogy helyet csináljon a hangulatos atmoszférának. Az asztalok közepére gyertyatartókat és hamutartókat helyezett, hogy a kellemes fények és a meghitt részletek fokozzák a vendégek élményét. Az utcai lámpák lágy fénye beszűrődött a résnyire nyitott ajtón, és a kávéház barátságos arculata a frissen festett falakkal igazi invitáló látványt nyújtott.

Jasára gondolt. A keze, mint a halkan remegő levél, a gyászkeretes körmeivel együtt árulkodott a szomorúságról. A halott galambot úgy emelte fel, mintha egy különleges ajándékot nyújtana át, miközben a szél játékosan megborzolta a madár színes tollait, mintha csak életet akarna lehelni belé.

Hirtelen olyan benyomása támadt, mintha Jasát már hosszú idő óta ismerné, csupán elkerülték egymást, és most végre újra rátalált. Bár tudta, hogy ez az érzés talán nem több, mint egy értelmetlen fantázia, valahogy mégsem tudta elhessegetni. Még mindig tisztán érezte azt a különös helyet a bőrén, ahol Jasa érintése nyomot hagyott. Később, amikor az ágyában feküdt, és a sötétségbe meredt, az egész este egyre inkább nevetségesnek tűnt, és azon tűnődött, miért is pazarolta el így az idejét.