Milyen helyzetben vannak az oroszbarát politikai pártok Európában?
Oroszország nyilvánvalóan aktívan részt vesz a populista pártok támogatásában Európában, amelyek olyan álláspontokat képviselnek, melyek összhangban állnak Oroszország érdekeivel, legyen szó külpolitikáról vagy az Európai Unió keretein belüli kérdésekről. Azonban felmerül a kérdés: milyen helyzetben vannak ezek a pártok a hatalomra jutásért folytatott harcban? Mennyire sikeresek a választási küzdelmekben, és milyen stratégiákat alkalmaznak a politikai színtéren való érvényesülés érdekében?
Az orosz támogatások, a kedvezményes magyar hitelprogramok, a titkosszolgálati kapcsolatok, valamint a békepártiság és a bevándorlás- illetve oltásellenesség összefonódása – ezek a tényezők képezik a közös nevezőt azon politikai mozgalmak között, amelyek egyre inkább a hatalom közelébe kerülnek Európa különböző országaiban. A közvélemény előtt gyakran megjelenik a szankciók hatástalansága és az ukrán ellenállás eredménytelensége, ami nemcsak a szélsőjobboldali erők, hanem más politikai csoportok számára is vonzó narratívává vált. Az Euronews elemzése bemutatja, hogy Romániától Spanyolországig, a titkosszolgálatok által irányított Bundestag-képviselőktől kezdve a meggyőződéses szövetségesekig, milyen módon érvényesítik az Oroszország érdekeit szolgáló pártok a befolyásukat Európában.
Franciaország politikai tája az elmúlt két évtizedben jelentős átalakulásokon ment keresztül, mivel a hagyományos jobb- és baloldali váltópártok szép lassan felszámolták önmagukat. Emmanuel Macron, a jelenlegi elnök, ebből a megmaradt politikai szilánkból alkotta meg saját, ideiglenes centrumát első elnöki ciklusának idején. Ennek a folyamatnak egyik fő tényezője a francia politikai életben 2002 óta folyamatosan jelen lévő mumus: a szélsőjobboldali párt, amely kezdetben Nemzeti Front néven indult 1972-ben. Ez a párt, amely azóta fokozatosan radikálisabb álláspontokat képviselt, a választások során rendszeresen biztosította a mérsékeltebb jelöltek győzelmét, legyenek azok akár jobb-, akár baloldaliak. Az alapító, Jean-Marie Le Pen ikonikus szerepét lánya, Marine Le Pen vette át, aki 2018-ban új nevet adott a pártnak: Nemzeti Tömörülés. Ezzel a lépéssel a párt igyekezett eltávolodni a radikális imázstól. Az antiszemitizmus helyét a bevándorlásellenesség váltotta fel, miközben a NATO- és EU-ellenes retorika is mérséklődött, mindez pedig a párt elutasítottságának csökkentésére irányult. A politikai táj tehát folyamatosan formálódik, és a múlt árnyai mellett új kihívásokkal is szembesül.
2024-re Macron elveszítette parlamenti többségét, ahol a növekvő népszerűségű Nemzeti Tömörülés képviselői dominálnak. A következő elnökválasztás esélyesének Marine le Pen tűnt, azonban egy régóta húzódó sikkasztási ügy következményeként a bíróság megtiltotta számára a jelöltséget. Le Pen fellebbezett, de kérdéses, hogy 2027-ben részt vehet-e a választásokon. Ha nem, akkor valószínű, hogy a párt fiatal vezetője, Jordan Bardella léphet a helyére.
Marine Le Pen kezdetben kifejezetten oroszbarát álláspontot képviselt. 2011-ben, amikor először indult az elnöki posztért, úgy nyilatkozott, hogy Franciaországnak érdemes lenne Oroszország felé orientálódnia. Kifejtette, hogy Vlagyimir Putyin "bizonyos értelemben lenyűgözi", mivel szerinte a vezető "azt a jellemet és víziót képviseli", amely szükséges Oroszország jólétének biztosításához. Később is hangsúlyozta, hogy Európának szorosabb kapcsolatokat kellene kialakítania Oroszországgal. 2013-ban Oroszországba utazott, ahol találkozott a Duma akkori elnökével, Szergej Nariskinnel, aki ma az orosz külföldi hírszerzés vezetője. 2014-ben a pártja több tagja megfigyelőként részt vett a Krím elcsatolását megalapozó népszavazáson, amelyet ők teljes mértékben legitimnek tartottak.
Egy Jean-Marie le Pen által irányított politikai egyesület, a COTELEC, egy hónappal később 2 millió eurót kapott egy volt KGB-ügynökhöz, Jurij Kudimovhoz köthető ciprusi cégtől, amelynek visszafizetéséről nem áll rendelkezésre információ. Hamarosan kiderült, hogy a Nemzeti Front 9 millió eurós kölcsönt kapott az Első Cseh-Orosz Banktól, Alekszander Babakov orosz képviselő közvetítésével. Marine le Pen azt állította, hogy a francia politikai pártoknak előre kellene finanszírozniuk a kampánycélú állami támogatásokat, mivel a francia bankoktól nem kaptak hitelt. Ez a gyakorlat 2017-ben és 2022-ben is megismétlődött; az utolsó alkalommal a magyar MKB Banktól vettek fel kölcsönt, amelynek döntő része Mészáros Lőrinc és Szíjj László tulajdonában áll. Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor gyermekkori barátja, 2010 után gázszerelőből Magyarország leggazdagabb emberévé vált, a politikai és gazdasági hatalom összefonódásának jelképes alakjává. Orbán Viktor - akinek a Putyinnal való kapcsolata szintén gyanús az EU-ban - arra hivatkozott, hogy csupán egy üzleti tranzakcióról volt szó, amelyhez a magyar kormánynak semmi köze nem volt.
Marine le Pen oroszbarátsága töretlen volt 2022-ig, Oroszország Ukrajna elleni nyílt és teljes körű agressziójáig, amit a francia politikus elítélt. Ugyanakkor később is kitartott amellett, hogy nem kell "szítani a tüzet" és a konfliktus diplomáciai úton megoldható. Továbbra is vannak kérdések a Kreml és a párt kapcsolatát illetően, például 2024-ben, az előrehozott választás alatt az orosz külügyminisztérium támogatólag nyilatkozott a Nemzeti Tömörülésről az X-en. "A franciák olyan szuverén külpolitikát szeretnének, amely a nemzeti érdekeiket szolgálja, és szakít a washingtoni és brüsszeli diktátummal. Franciaország vezetői nem hagyhatják figyelmen kívül a polgárok nagy többségének e mélyreható szemléletváltozását" - írták Marine Le Pen mosolygós fényképe alá. Le Pen még aznap este a tweetet provokációnak minősítette. " Ha úgy gondolták volna, hogy érdekük fűződik hozzánk, nem kürtölik világgá", mondta a pártvezető.
Bár Le Pen az utóbbi időszakban egyre inkább elhatárolódik Oroszországtól, a jelenlegi kormányzati állásponttal szemben sokkal inkább megértő lenne az orosz érdekekkel kapcsolatban. Ha Marine nem indulna a 2027-es választásokon, akkor a párt valószínű elnökjelöltje, Jordan Bardella, már nem viseli magán az oroszokkal való korábbi kapcsolat terhét.
A németországi AfD (Alternatívát Németországnak) párt 2010-es évek elején jött létre euroszkeptikus közgazdászok kezdeményezésére, akiknek fő célja az euró eltörlése volt. Az AfD viszonylag gyorsan szélsőjobboldali irányzatok felé mozdult el, és középpontjába a bevándorlásellenességet helyezte, amihez oltásellenesség, antiszemitizmus, melegellenesség és szoros orosz kapcsolatok is társultak. Alexander Gauland, a párt egykori társelnöke, már 2013-ban szükségesnek tartotta a német-orosz kapcsolatok szorosabbra fűzését. 2014 után a párt nyíltan elismerte a Krím orosz annexióját, és a hozzá kapcsolódó népszavazást is legitimnek tekintette. Később bírálta az Oroszország ellen bevezetett szankciókat. A nyílt orosz agresszió megjelenése után többször is próbálkoztak a pártkongresszuson az orosz lépések elítélésével, ám ezek a javaslatok mindig elutasításra kerültek.
2019-ben Markus Frohnmaier, az AfD kiemelkedő politikai alakja, a figyelem középpontjába került, miután kiderült, hogy szoros kapcsolatban állt az orosz titkosszolgálatokkal. A ZDF, a BBC, a Spiegel és a la Repubblica közös nyomozása során napvilágra került egy, a 2017-es orosz külpolitikai stratégiát tartalmazó dokumentum, amelyben Frohnmaier neve is szerepelt. A dokumentum megállapította, hogy "lesz egy képviselő a Bundestagban, aki hozzánk tartozik és teljes mértékben az irányításunk alatt áll." Azóta Frohnmaier továbbra is aktívan részt vesz az AfD politikai életében. Hasonlóan ellentmondásos helyzetbe került Maximilian Krah EP-képviselő és Petr Bystron is, akikről a cseh titkosszolgálat értesülései alapján azt állították, hogy anyagi támogatást kaptak a Kremltől, hogy nyilvánosan is terjesszék az orosz álláspontokat.
Az AfD 2025 februárjában, az előrehozott szövetségi választások során, a szavazatok 20,8%-át szerezte meg, így a CDU/CSU jobbközép pártszövetség után Németország második legnagyobb pártjává vált. Április 9-én a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták bejelentették, hogy sikerült megegyezniük a koalíciós kormányzásról. Markus Söder, a CDU kiemelkedő politikai alakja, korábban úgy fogalmazott, hogy a nagykoalíció Németországban "a demokrácia utolsó tölténye", vagyis a végső esély arra, hogy az AfD-t távol tartsák a hatalomtól.
A szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt eredetileg erősen antikommunista - vagyis a Szovjetunióval szemben állást foglaló - párt volt, amelyet mostanra sikerült egyértelműen oroszbarát irányba fordítani. Az FPÖ kiindulópontja ezen a téren mindig Ausztria hagyományos semlegessége volt, amely alapján a párt az elmúlt tíz évben az oroszokkal való kapcsolat szorosabbra fűzését szorgalmazta. 2016-ban a Szabadságpárt együttműködési megállapodást írt alá Putyin Egyesült Oroszország pártjával. 2017-ben koalíciós kormányzásba kezdtek az akkor Sebastian Kurz vezette Osztrák Néppárttal, és a külügyminiszteri posztra Karin Kneisslt állították, aki olyannyira jó viszonyban volt a Kremllel, hogy meghívta Vlagyimir Putyint az esküvőjére - mindezt hónapokkal azután, hogy az orosz titkosszolgálatok brit földön Novicsokkal megmérgezték Szergej Szkripal ezredest és a lányát, ami óriási felháborodást váltott ki Európában.
A párt jelenlegi vezetője, Herbert Kickl akkor belügyminiszter volt, és a párt orosz kapcsolatai miatt több külföldi szolgálat kizárta Ausztriát a hírszerzési információk megosztásából attól tartva, hogy azok Oroszország számára is hozzáférhetővé válnak. A kizárást az váltotta ki, hogy Kickl parancsnoksága alá tartozó rendőrség házkutatást tartott a polgári titkosszolgálatok székházában. A teljes képhez hozzátartozik, hogy oroszellenességgel a Néppárt és Sebastian Kurz sem volt vádolható. Ausztria a semlegesség okán tradicionálisan hemzsegett az orosz és nyugati kémektől, a poltikai és üzleti élet képviselői pedig szívesen üzleteltek Oroszországgal, különösen az energetika terén - ugyanakkor mindez még az Ukrajna elleni nyílt agresszió előtt volt, amikor például a német centrumpártok szemében sem volt ez még tabu.
Az FPÖ 2019-ben belebukott az Ibiza-botrányba, amelynek a lényege az volt, hogy azóta is tisztázatlan körülmények között a párt akkori vezetőjét, Heinz-Christian Strachét kelepcébe csalták. Elhitették vele, hogy egy orosz oligarcha jelentős összeggel támogatná a pártját, és az erről folytatott tárgyalásokat videóra vették. Strache a felvételen boldogan és spiccesen taglalta, hogyan építene orosz pénzen Orbán Viktor magyar miniszterelnökéhez hasonló médiabirodalmat, és milyen ellentételezést tartana cserébe elképzelhetőnek. Az FPÖ-nek ezután távoznia kellett a koalícióból, később pedig a Néppárt is belebukott Sebastian Kurz korrupciós botrányába.
Az utóbbi évek Ausztria politikai táját folyamatos kormányválságok jellemezték. A legfrissebb választásokon, melyekre 2024 szeptemberében került sor, az FPÖ (Szabadságpárt) zsebelte be a legtöbb szavazatot. Ám a többi politikai erő kezdetben elzárkózott az együttműködéstől, így az első koalíciós tárgyalások az FPÖ nélkül zárultak kudarcba. Ezt követően az FPÖ tárgyalásokat folytatott a Néppárttal, ám a megbeszélések hamvába holt, mivel Herbert Kickl nem volt hajlandó lemondani arról, hogy a Szabadságpárt irányítsa a belügyminisztériumot. A Néppárt viszont éppen az orosz kapcsolatok miatt nem tudott ezzel a feltétellel azonosulni. Jelenleg, március óta, Ausztriát egy koalíció vezeti, amely a jobbközép Néppártból, a balközép Szociáldemokratákból és a liberális Neosból áll, miközben a Szabadságpárt továbbra is a legnagyobb parlamenti frakciót képviseli.
A keleti blokk egykori országai közül Lengyelország és Románia hagyományosan az atlanti orientációjukról ismertek, azonban Romániában különösen figyelemre méltó, hogy egy szélsőjobboldali párt, az AUR, jelentős népszerűségnek örvend. Ez a párt, amely összefonódások révén az orosz titkosszolgálatokkal is kapcsolatba került, a legutóbbi választások során a második legnagyobb támogatottságot szerezte meg. Ugyanakkor a kormányzásban való részvételüket a középpártok – mint például a szociáldemokrata SPD, a liberális PNL és a magyar RMDSZ koalíciója – sikeresen megakadályozta. Az AUR a posztcovid időszak jellemző oltásellenes és nacionalista pártjaként tűnik fel, célja pedig nemcsak a romániai területek kiterjesztése Moldovára, hanem adott esetben Ukrajnára is kiterjed. Az ukrán gabona exportjával kapcsolatos ügy, amely a Constanta kikötőjén keresztül bonyolódik, szintén neuralgikus pont, hiszen több szélsőjobboldali formáció, így az AUR is, szeretné betiltani ezt az importot. Érdekes módon a magyar szélsőjobboldali Mi Hazánk párttal közösen alkotnak egy csoportot az Európai Parlamentben, ami tovább árnyalja az AUR politikai profilját és nemzetközi kapcsolatait.
Romániában a politikai táj nem csupán pártok bonyolult kapcsolatairól szól Oroszországgal, hanem egy független jelölt, Calin Georgescu váratlan felemelkedéséről is, aki a 2024-es elnökválasztás első fordulójában az élen végzett. Georgescu, aki nacionalista és oroszbarát nézeteiről ismert, egy szokatlanul dinamikus közösségi médiakampány révén szinte 23%-os támogatottságot szerzett, miközben még viszonylag ismeretlen politikai szereplőként indult. Azonban a román alkotmánybíróság megsemmisítette az eredményeket, hivatkozva titkosszolgálati információkra, amelyek arra utalnak, hogy Georgescut külföldi ügynökségek által irányított közösségi médiás kampány támogatta. A választást 2025 májusában újra megrendezik, de Georgescu helyzete bonyolultabbá vált, mivel büntetőeljárás indult ellene, és a jelöltek közül is kizárták.
A legfrissebb közvéleménykutatások alapján Georgescu kizárása George Simion, az AUR vezetőjének helyzetét erősíti meg, akinek a szavazati arányát körülbelül 30%-ra becsülik az első fordulóban. Ez azt jelenti, hogy szinte biztosan ott lesz a döntő második fordulóban. Azonban egy fontos kérdés merül fel: ki lesz az ellenfele? Elképzelhető, hogy Viktor Ponta, a balliberális kormányfőből jobboldali populistává avanzsáló politikus lesz a második, ami azt jelentené, hogy Romániának két EU-szkeptikus és Ukrajnával szemben ellenséges jelölt között kell választania. Ebben a helyzetben a mérsékeltebb szavazók valószínűleg Pontához vonzódhatnak. Kérdéses, hogy Ponta mellett ki állhat még a második helyen. Valószínűbb jelölt lehet a bukaresti polgármester, Dan Nicosur, aki matematikai hátterével klasszikus liberális alternatívát kínál, vagy Crin Antonescu, aki a centrumpárti kormánykoalíció képviselője. Az eredmények kiszámítása azonban bonyolult, mivel a közvéleménykutatások nem mindig veszik figyelembe a román diaszpórát, amely folyamatosan alternatívát keres a korrupt hagyományos pártokkal szemben, és érzékeny a közösségi médiás kampányokra. Az előző jobbközép kormányfő, Klaus Johannis is meglepően nagy támogatással került az elnöki székbe a diaszpóra szavazatai révén.
2010 előtt Oroszország más országokhoz hasonlóan egy szélsőséges, akkor még elsősorban cigányellenességével kitűnő pártot, az akkori Jobbikot támogatta Magyarországon, ehhez kapcsolódik a kevés magyar kémbotrány egyike - az EP-képviselő Kovács Béláról derült ki, hogy az orosz szolgálatokkal ápolt bensőséges kapcsolatot. A 2014-es krími népszavazáson is Jobbikos képviselő, Gyöngyösi Márton volt az, aki a magyar politikából legitimálta a népszavazást. A politikai centrum felé húzódó Jobbik mögül ugyanakkor hamarosan végleg kikopott Oroszország, amely jóval erősebb szövetségesre lelt a magyar kormánypártokban.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és a Fidesz pártja 2010-ben másodszor nyerte el a kormányzati hatalmat, ráadásul alkotmányozó többséggel. Bár Orbán korábban, ellenzékben bírálta az orosz agressziót Grúziában, 2009-ben, a kormányzásra való felkészülés idején Szentpéterváron találkozott Vlagyimir Putyinnal, és azóta a két ország kapcsolata töretlen maradt. 2010 után Magyarország szoros együttműködésbe kezdett Oroszországgal, különösen az energetikai szektorban, még akkor is, amikor az Egyesült Államok ezt ellenezte. Az ország orosz titkosszolgálati háttérrel rendelkező nemzetközi bankot is befogadott, és számos üzletet kötött orosz partnerekkel, amelyek nem mindig a magyar adófizetők javát szolgálták.
Bár Orbán végül hivatalosan kimondta, hogy Oroszország az agresszor a háborúban, a hangsúlyt a háború kapcsán a Nyugat felelősségére helyezi, amely szerinte proxyháborút folytat Ukrajnában Oroszország ellen, a kormánysajtó pedig szinte pontról pontra átvette az orosz narratívát az ukrajnai háború kapcsán. A magyar diplomácia vezetője, Szijjártó Péter az orosz agresszió kezdete óta is rendszeres vendége az orosz külügyminiszternek, Szergej Lavrovnak, és maga a miniszterelnök az első EU-s vezető volt, aki az agresszió után egy asztalhoz ült az orosz elnökkel - a másik a szlovák kormányfő, Robert Fico volt.
Magyarország az Európai Unióban kiemelkedő szereplővé vált, mivel rendszeresen megakasztja a döntéshozatalt Ukrajna támogatásával kapcsolatos ügyekben. Noha a magyar kormány végül nem tudta megakadályozni az uniós szavazásokat, gyakran megnehezítette, hogy a Tanács közös álláspontot hirdethessen az uniós csúcsok után. Emellett többször is megakadályozta az orosz állampolgárok szankcionálását, akiket a háború felelőseként tartanak számon. Ez a magatartás tovább bonyolítja az EU és Ukrajna kapcsolatát, és feszültségeket generál a tagállamok között.
A Fidesz által vezetett Magyarország külföldi tevékenységei gyakran párhuzamba állíthatók az orosz érdekekkel. Például a korábban Oroszország által pénzelt nyugati szélsőjobboldali pártok, amelyeket Orbán patrióta mozgalmaként aposztrofál, az utóbbi években a magyar kormányfő oligarchái révén kaptak támogatást. Emellett figyelemre méltó Magyarország balkáni szerepvállalása is, amely magában foglalja Milorad Dodik szerb vezető támogatását, aki Bosznia-Hercegovina destabilizálásán dolgozik, valamint a Vlagyimir Putyinnal jó kapcsolatokat ápoló Aleksandar Vucic szerb kormányfővel való szoros együttműködést.
A Fidesz jelenleg is alkotmányozó többséggel kormányozza Magyarországot, a választásokat 2026-ban tartják. Orbán Viktornak új kihívóval kell szembenéznie, egy a rezsimmel szembehelyezkedő volt fideszes káderrel, Magyar Péterrel, aki mindössze egy év leforgása alatt jelentős követőtábort épített ki új pártjának, a Tiszának, amely a független közvéleménykutatók szerint jelenleg népszerűbb a Fidesznél. Ennek legalábbis részben az az oka, hogy az ország gazdasági értelemben kudarcot kudarcra halmoz a COVID-járvány óta, és az amerikai vámháború ezen a téren javulást sem ígér a választást megelőző időszakra. Ugyanakkor Orbánnak számtalan eszköz áll a rendelkezésére, hogy megőrizze a hatalmát, ide értve a választási osztogatást, illetve az új ellenzéki erő elleni hatósági fellépést is.
Robert Fico pártja, a SMER, amely eredetileg balközép populista irányvonalat képviselt, politikai pályafutása során fokozatosan közelebb került Oroszországhoz. Jelenleg a SMER egy törékeny koalíció élén áll, amelyben a Peter Pellegrini által alapított HLAS szociáldemokrata párt és a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt (SNS) is részt vesz. (Pellegrini jelenleg a köztársasági elnöki posztot tölti be.) Fico az Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől átvett érvrendszert használja, és ő is követte a példáját, amikor uniós miniszterelnökként Moszkvába látogatott, ahol találkozott Vlagyimir Putyinnal.
Bár a magyar álláspontot nyíltan támogatta, különösen Ukrajna uniós támogatásának ellenzésében, végül egyetlen uniós tanácsi döntést sem vétózott meg. Az oroszok melletti kiállásra lehetőséget adott számára, hogy Szlovákia, hasonlóan Magyarországhoz, erősen függött az orosz energiahordozóktól. Azonban más európai országokkal ellentétben Szlovákia nem tett jelentős lépéseket a függőség csökkentése érdekében az Ukrajna ellen indított nyílt orosz agresszió kezdete óta. Az ukrán gáztranzit leállítása 2025 januárjában komoly kihívások elé állította Szlovákiát, amely emiatt kénytelen magas tranzitdíjat fizetni a Déli Áramlaton érkező orosz gázért Magyarország számára.
A hírek szerint Szlovákia, hasonlóan Ausztriához, csak korlátozott mértékben vehet részt a nyugati titkosszolgálatok hírszerzési információcseréjében Kínával, Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatosan. Ennek fő oka, hogy a szlovák titkosszolgálatok iránti bizalom nem elegendő, ami megnehezíti a hatékony együttműködést ezen a területen.
Fico belpolitikai intézkedései az utóbbi időszakban komoly vitákat generáltak, hiszen ellenfelei a demokrácia gyengítésére és saját politikai befolyásának megerősítésére tett lépésekként értékelik őket. Például a korrupciós bűncselekmények büntetéseinek enyhítése, a speciális ügyészség felszámolása, valamint a közszolgálati televízió irányításának átvétele mind olyan döntések, amelyek erőteljesen megosztják a közvéleményt. Ugyanakkor Fico parlamenti többsége az utóbbi időszakban megingott, különösen miután a HLAS pártból több képviselőt is kizártak, akik nyíltan kritizálták a koalíció oroszbarát irányvonalát, valamint a párt vezetését. A kormányválságot országszerte több tízezer fős demonstrációk kísérik, ahol a résztvevők sürgetik az előrehozott választások kiírását. A következő választásokat a tervek szerint 2027 szeptemberében tartanák Szlovákiában, de a jelenlegi helyzet miatt ez a menetrend könnyen megváltozhat.
Andrej Babis cseh üzletember pártja, az ANO toronymagasan vezet a közvéleménykutatásokban a 2025 őszére tervezett cseh törvényhozási választások előtt. Babis pártja kevésbé köthető direkten az orosz befolyáshoz és a titkosszolgálatokhoz, mint sok párt, amelyek ebben az összeállításban szerepelnek, Babis azonban soha nem rejtette véka alá, hogy a diplomáciai megoldást szorgalmazza az Ukrajna elleni orosz agresszió megállítására, és ellenzi a jelenlegi cseh kormánykoalíció fegyverszállításait és egyértelmű kiállását a megtámadott Ukrajna mellett. Szoros szövetsége az orosz agendát számtalan ügyben előmozdító és hangoztató Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel mégis az oroszbarát erők közé sorolja pártját Európában. A liberális populista Babist 2021-ben egy rendkívül sok pártból álló jobbközép centrumpárti koalíció mozdította ki a hatalomból, a kormányzás évei erodálták a szövetség támogatottságát, és a jókora népszerűségvesztést elkönyvelt Kalózpárt kilépett a koalícióból. A verseny egyelőre nyitott, de az egységes és jól szervezett pártot vezető Babis inkább tűnik jelenleg favoritnak.
A szélsőjobboldali, bevándorlásellenes Liga és annak vezetője, Matteo Salvini régóta szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal. Salvini többször is kifejezte csodálatát Vlagyimir Putyin iránt, és a Krím elcsatolása után, hasonlóan más szélsőjobboldali pártokhoz, ő is támogatta az annexiót megerősítő népszavazás legitimálását. 2017-ben a Liga együttműködési megállapodást kötött Putyin Egyesült Oroszország pártjával, amely 2022-ben automatikusan megújult. 2018-ban a Liga prominens tagjai egy moszkvai szállodában tárgyalásokat folytattak az orosz titkosszolgálat képviselőivel. Ez a találkozó egy rejtett kamerás felvétel révén vált nyilvánossá, azonban a történet további részletei, amelyeket az Insider oknyomozó portál fedett fel, végül nem bizonyultak igaznak. A felek arról tárgyaltak, hogy az oroszok 65 millió euróval támogatják a Ligát egy, az ENI olasz olajvállalaton keresztül lebonyolított olajüzlet keretében. A botrány következtében az olasz ügyészség eljárást indított, ám ezt hamarosan megszüntették, mivel az olasz jogszabályok szerint a korrupció csak akkor áll fenn, ha a kenőpénzt hivatalos személyek kapják – a Liga moszkvai tárgyalóinak pedig nem volt közhivataluk.
Salvini végül elítélte ugyan Ukrajna nyílt megtámadását, de rendületlenül kritizálta az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatásokat azzal, hogy azok a békekötés akadályai. Ugyanakkor a Liga kisebbik koalíciós partner Giorgia Meloni kormányában, amelyben az Olasz Testvérek egyértelműen dominánsak. (E cikk írásának pillanatában 33% körül mérik őket, míg a Ligát 8% körül.) Meloni szélsőjobboldalról érkezett, egyértelműen bevándorlásellenes pártja azonban vitán felül atlantista vonalat visz, és következetesen Ukrajna mellé állt a konfliktusban. Talán éppen ezért Meloni belpolitikai törekvéseit saját hatalma megszilárdítására kevesebb kritika éri a nemzetközi színtéren. Kormányzása pedig meglepően stabilnak látszik az évtizedes távlatban kormányválságról kormányválságra bukdácsoló olasz politika hagyományaihoz képest. Ily módon a Liga meglehetősen távol áll attól, hogy az Oroszország által felé tett gesztusokat a közeljövőben meghálálhassa.
A 2013-ban megalakult spanyol VOX párt fő célja az elszakadási törekvések - mint például a viharos katalán függetlenségi kísérlet - megakadályozása és az ország integritásának megőrzése volt. E törekvés viszonylag gyorsan gazdagodott jobboldali populista elemekkel, valamint olyan ígéretekkel, amelyek csorbítanák a nők, az LMBTQ közösség és más csoportok jogait. Érdekes módon, a Vox kiemelten elítélte a Krím annexióját és az Ukrajna ellen irányuló inváziót, miközben támogatta az ukrán menekültek befogadását, sőt, a spanyol állami támogatást is pozitívan értékelte. Vezetőjük, Santiago Abascal kezdetben óvatosan közelítette meg Vlagyimir Putyin kritikáját, de a háború eszkalálódásával a Vox egyre gyakrabban vádolta Pedro Sánchez szocialista kormányát, hogy szándékosan vagy tehetetlenségből az orosz érdekeket szolgálja. Ugyanakkor Ukrajna és Oroszország távolságuk miatt Spanyolországban másodlagos politikai kérdésnek számít, így a Vox, más radikális jobboldali pártokkal ellentétben, kevésbé fókuszál erre a problémára, és nincsenek egyértelműen dokumentált orosz kapcsolatai. A párt szoros kapcsolatokat ápol Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel és az ő pártjával, és a 2023-as kampány előtt 9,2 millió eurós hitelt kaptak a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó MBH banktól, hasonló indoklások mentén, mint Marine Le Pen esetében.
Spanyolország abban a tekintetben is különleges helyzetben van, hogy a korábbi centrum váltópártjai meggyengültek ugyan, de még mindig nagyobb a támogatottságuk, mint a VOX-nak. A következő választásokat 2027-ben tartják, és ha a mostani tendenciák folytatódnak, valószínűtlennek látszik hogy a Vox meghatározó politikai erővé válhatna.
Hollandiában a 2024-es parlamenti választások során Orbán Viktor régi szövetségese, Geert Wilders és bevándorlásellenes, euroszkeptikus, jobboldali populista Szabadságpártja (PVV) kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hiszen 23,6%-os támogatottságot szereztek. A választások után azonban a kormányalakítás folyamata rendkívül akadozóan zajlott, és végül a koalíciós partnerek arra az elhatározásra jutottak, hogy nem Wilders legyen a kormányfő, hanem egy külsős miniszterelnökot választanak a vezetésre.
A Holland Szabadságpárt fő profilja a bevándorlásellenesség, különösen az iszlám irányába irányuló bevándorlásra fókuszálva. Wilders, a párt vezetője, kormányra kerülése előtt többször hangsúlyozta, hogy Hollandiának nem lenne szabad támogatnia Ukrajnát, és figyelembe kellene vennie Oroszország biztonsági érdekeit. Az orosz agresszió kezdete előtt már bírálta az Oroszország ellen bevezetett uniós szankciókat is. Azonban 2022 után a párt világosan elítélte az orosz inváziót, és azóta a holland kormány, amelynek a Szabadságpárt a domináló ereje, határozottan az uniós álláspont mellett foglal állást. A sikertelen kormányalakítások és a koalíciós megállapodások politikája erőteljesen megviselte a Szabadságpárt támogatottságát, de a párt még mindig Hollandia legnépszerűbb politikai ereje maradt.
