Hol található ma az ellenkultúra?

A mai magyar foci homokra épül, semmi nem az, aminek látszik

Idén elindult egy figyelemre méltó kezdeményezés az amerikai egyetemeken Bridge USA néven, amelynek célja a kampuszokon fellelhető politikai megosztottság megszüntetése. Az alapítók hangsúlyozzák, hogy nem csupán egy centrista közösség létrehozására törekednek, hanem egy olyan gondolkodásmód kibontakoztatására, amely lehetővé teszi a különböző világnézetű emberek közötti eszmecserét. Ahogy ők is fogalmaznak: "Nem az számít, miben hiszel, hanem az, hogyan tudod kifejezni a véleményed."

Az irányzat célja nem feltétlenül egy meggyőzésre törekvő vitakultúra megszervezése, hanem annak elismertetése a felekkel, hogy igenis le lehet és le is kell ülni beszélni a másikkal, mert az nem a megtestesült gonosz. Az egyetemi közösségek mindig is élen jártak a különböző, politikai megfontoltságú mozgalmak szervezésében, és van, aki szerint a kezdeményezés egy új ellenkultúra megtestesülése lehet. A hídépítők projekt ugyanis azt a hozzáállást kezdené ki, mely leuralja a fősodor kommunikációját - az Egyesült Államokban éppúgy, ahogy egyébként Magyarországon is.

A kortárs ellenkultúra helyzetének alaposabb megértése érdekében fontos, hogy különféle szempontokat vegyünk figyelembe, amelyek alátámaszthatják, miért is alakultak ki ezek a jelenségek. Érdemes tehát röviden áttekinteni, hol fedezhetők fel a rendszer- és establishmentellenes törekvések, hiszen nyilvánvaló, hogy ezek nem alkotnak egy homogén, egységes mozgalmat.

Az ellenkultúra megszokott konzumellenessége a csináld magad klubokban, a minimalizmus és öko-aktivizmus legkülönbözőbb formájában mutatkozik meg az offline térben, de éppen ennyire befészkelte magát az internetes közöségek legváltozatosabb területeire is. A kriptovaluta-hívők a hagyományos fizetési módok megreformálásáért, a WEB3 aktivistái az internet visszavétele, radikális demokratizálása és decentralizálása mellett állnak ki. A WEB2 korszakának kiégettjei pedig nem pusztán a szándékolt offline létmóddal és digitális detoxszal, hanem az online felületek ironikus torzításaival és túlhasználatával demonstrálnak a fősodorbeli közösségimédia-felületek uralma és társadalomtorzító hatásai ellen.

Ezek a különböző perszónák a digitális világ színpadán bontakoznak ki. A goblin mode kifejezi a szándékos rendetlenséget és a nonkonformista megjelenést, szemben állva az Instagram gondosan megkomponált, idealizált valóságával. A clown core pedig a drag queen kultúrát idézve a vizuális extrémitások felhalmozásával és a trash esztétika provokálásával nyit újabb diskurzusokat. Az e-girl és e-boy identitások egyfajta digitális átalakuláson mennek keresztül, ahol saját biztonságos területeiket alakítják ki, miközben influenszertartalmakat gyártanak. Emellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a mémirányzatokat sem, amelyek a klímaváltozás miatti szorongást, a nihilista humort vagy a mentális egészséggel kapcsolatos állapotok parodizálását célozzák meg, valamint a neurodiverzitás nyílt vállalását népszerűsítik. Ezek a megnyilvánulások tükrözik az internet fősodrával szembeni ellenállást és a hagyományos normák megkérdőjelezését.

A hagyományos online platformok és terek nem csupán azzal bosszantanak, hogy torzított és szigorúan keretezett én- és valóságértelmezéseket, továbbá a folyamatos imázsformálás kényszerét róják a felhasználókra.

Napjainkban a politikai spektrum mindkét oldala hiszterizálja a híveit, hazug módon kisajátítja az ellenkultúra forradalmi nyelvét és pozícióját, és a polgárságot az elnyomó energiák elleni fellépésre szólítja fel. Míg a baloldal egy normalizáló, patriarchális és az erő nyelvén beszélő diskurzus ellenében szólít hadba, addig a konzervatívok a társadalmi progresszió és a lehető legtágabb értelemben vett emancipációs projektek valóságvesztettsége ellen lázadnak. Mindkét fél eltúlozza a másik hibáit, melyek ilyen-olyan politikai programokban itt-ott érvényre is jutnak, ám a párbeszédre viszonylag kevés lehetőség kínálkozik. A kiaknázott ellenkulturális energiák ugyanis nem engedik meg a szürkezónában történő kavarást. A valódi ellenkultúra egykor a személytelen, ideológiai és gazdasági uralmat is fenntartó hatalmi gépezettel, az establishmenttel szemben határozta meg magát. De eszerint definiálja és tartja magát punknak Orbán Viktor és Donald Trump is, amiért szembe megy a "liberális világuralommal", míg a liberálisok a lázadás utolsó gesztusaként a nemi identitások totális megkérdőjelezése felé terelik híveiket, és teszik ezt részben a piaci szemléletű profitmaximalizálás érdekében. Csakhogy mindketten hazudnak.

A hatvanas évek ellenkultúrája a társadalmi normák széles spektrumú kihívásaként jelent meg, amely mindenféle kulturális konvencióval szembeszállt. A világháborúk utáni időszakban az ideológiák megrendültek, a nyugati világ pedig - ellentétben a szovjet és kínai kommunista törekvésekkel - ódzkodott attól, hogy a kapitalizmus és a pénz kultuszán túl bármilyen új eszmét kínáljon a zsidó-keresztény társadalom számára. A szocialista és kommunista törekvések nyugaton nem tudtak dominálni, és sok esetben inkább az underground színterekre szorultak vissza. A hatvanas évek alternatív mozgalmai, amelyek hatása tovább érezhető a new age irányzatban és a globális multikulturalizmusban, végső soron az ideológiák, eszmék, hitrendszerek és szubkulturális lehetőségek gazdag tárházával próbáltak alternatívákat kínálni a hagyományos világkép helyett.

Ez a kulturális törés két markáns embertípust hozott létre, akik között ma már szinte áthidalhatatlan a szakadék. Az egyik csoport az individualista liberálisoké, akik magabiztosan formálják saját identitásukat a kulturális sokszínűségből kiindulva. Ez a személy képes hinni a Szilícium-völgy futurisztikus ígéreteiben, amelyek a halhatatlanságot csupán technikai kérdésnek tekintik. Nyitott a világra, lehet buddhista, és napjait egy globális kávézólánc kényelmes foteljében töltheti, hogy aztán jógázni menjen, miközben a modern élet minden kényelmét kihasználja. A másik csoport tagja, bár szintén próbálta kihasználni a globalizáció adta lehetőségeket, mély idegenségre talál ebben az új világban. Válaszreakcióként a múlt értékeihez fordul, azokhoz a hagyományokhoz, amelyekért korábban nem kellett küzdeni, csupán le kell porolni őket, hátha újra előtérbe kerülnek. Mindkét tábor a maga módján harcol a szabadságért, de a kérdés az, hogy valójában ki vagy mi ellen vívják ezt a harcot?

Lehetséges, hogy Francis Fukuyamának több tekintetben is igaza volt, amikor a Szovjetunió összeomlásakor a liberális nyugat győzelmét és a történelem végét prognosztizálta. A nyugati liberalizmus diadala egyet jelentett azzal, hogy nem maradt versenytársa sem. Nagyjából ezt magyarázza a kapitalista realizmus fogalma is, melyet többek közt a fiatalon elhunyt baloldali filozófus, Mark Fisher boncolgatott. Szerinte a kapitalista realizmus már nem pusztán erőszak vagy erő révén tartja fent magát, hanem azon a "mindent átható érzésen" keresztül, miszerint a kapitalizmus az egyetlen lehetséges rendszer. Fukuyama hangsúlyozza azonban, hogy liberális demokrácia kiépülése még nem zajlott le, és továbbra sem tökéletes, noha a régi világ klasszikus agendái, az úr-szolga viszony, a munkás-tőkés dialektikájának feloldása, a jogok kiterjesztése és a természet megregulázása megindult.

A liberalizmus győzelme unalmat hozott és ideológiai vákuumot eredményezett, ahová ez a két erő lehet képes benyomulni: "A történelem vége egy szomorú időszakot ígér. Az elismerésért vagy egy absztrakt célért folytatott önfeláldozó küzdelmet, a bátorságot, a képzeletet és az idealizmust a pénzügyi kalkuláció, a technikai problémák megoldása, a környezetvédelmi ügyek, és az egyre szofisztikáltabb fogyasztói igények kielégítése váltja fel. A történelem utáni korszakban sem művészet, sem filozófia nem lesz, csak az emberiség történetének múzeumát tartjuk fent. (...) Az így kilátásba helyezett több évszázadnyi uralom talán ismét beindítja a történelmi idő kerekeit."

A történelem vége egyfajta elvértelenedéshez vezetett az izmusok, irányzatok és ideológiák terén, ami lehetővé tette, hogy a karakteres ellenállás fogalma nehezen körvonalazódjon. Ily módon mindkét politikai oldal - ha a politikai szempontokat vesszük alapul - bátran nekiláthatott az ellenkulturális tér megtöltésére a saját nézeteivel. Az elmúlt évek eseményei pedig egyértelműen mutatják, hogy Fukuyama jól látta, honnan érkezhet a kihívás az új status quo ellen.

Az ellenkultúra kisajátítása és a nacionalizmus fellendítése érdekében kialakított konzervatív ideológia egyfajta restaurációt céloz meg, amelynek megértésében Derrida hauntológiai fogalmai is segítségünkre lehetnek. A múlt kísértetei folyamatosan visszatérnek, mivel a nyugati kultúra világnézeti válsága a nyugati ember gyökértelenségét és eredethiányát hozta magával. A jelenbeli eredetnélküliség arra ösztönzi az egyént, hogy a már meglévő, korábbi alkotásokhoz nyúljon. Gondoljunk csak bele, hogyan újította meg önmagát a kultúra a divat és zene területén: a 2000-es évek a 70-es éveket idézték meg a trapéznadrágokkal és cipzáros melegítőfelsőkkel, míg a 2010-es évek második felében a 80-as évek esztétikája éledt újjá csődnadrágokkal, szintetizátorzenével és a korszak vizuális világának újraértelmezésével. Mostanában pedig újra a 90-es évek grunge stílusa és az ezredforduló hangulata köszön vissza. Talán a legmeglepőbb, hogy Kurt Cobain pólói tömegesen jelennek meg a fast fashion üzletek polcain, míg az ezredfordulós rapper- és deszkás nadrágok ma casual, baggy vagy túlméretes ruhadarabokként kelnek el, amelyek az előző korszak szűkített nadrágjaival szemben a laza nonchalance és a totális kreatív üresség szimbólumaivá váltak. Természetesen itt is fellelhetők ironikus irányzatok: a vaporwave a lift- és plázazenét szándékosan trash-esztétikává formálta, ezzel is rávilágítva arra, hogy kreativitásunk határai a nosztalgiáig és a kulturális kódok remixeléséig terjednek.

Mindezek mellett a progresszív ajánlatnak az ajánlatnélkülisége is összhangban van egy olyan narratívával, amely nem kínál történetet vagy identitást, csupán egy végtelenül újrateremthető test ígéretét próbálja meg valóra váltani. A halhatatlanság puszta technikai problémává redukálása – ahogyan Harari a Homo Deusban teszi – talán éppen azt leplezi le, hogy a halhatatlan lény valójában elveszíti az időt, a történetet és az egzisztenciáját. Ez különösen igaz, ha egzisztencia alatt azt értjük, hogy az életidőnk hasznossá tétele és értelmezése a cél. Így tehát, valódi progresszív identitásajánlat sem létezik.

A progresszió és nosztalgia, a haladás és hagyomány támogatóinak közös törekvése, hogy újraértelmezzék az emberi létezést, alapvető lépést jelentene a személyes történetünk és gyökereink visszaszerzéséhez. Ugyanakkor, ha Fukuyama elméletét követve azt állítjuk, hogy a történelem a zsigeri harcok és önérvényesítő törekvések színtere, akkor nemcsak a múltat, hanem a háborúk szellemét is újraélesztenénk. Viszont, ha a kultúrák összecsapásait nézzük – ahogyan Huntington is megfogalmazta –, talán elérhetjük egyfajta szintézist, feltéve, hogy ezek a konfliktusok csupán a kultúra szintjén maradnak. De felmerül a kérdés: vajon elérkezik-e az idő, amikor be kell ismernünk, hogy bizonyos kultúrák "jobbak" lehetnek másoknál, és így dominálhatnak? Ebben az esetben minden más kultúra az ellenkultúra szerepét öltheti magára.

Makai Máté, az írás mestere és újságíró, aki az ÖT című művével különleges világot teremtett.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés nyomán született meg, és most itt található a weboldalunkon. Ha tetszett, ne habozzon megosztani, hozzászólni, vagy ha további hasonló érdekes tartalmakra vágyik, látogasson el partnerünk, az ÖT hivatalos oldalára!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.