Az új pápa bátyja felfedte a titkot: a fiatal XIV. Leó kifejezetten ellenállt annak a gondolatnak, hogy valaha is ő tölti be az egyházfői tisztséget, és nem bírta elviselni, ha valaki azzal viccelődött, hogy egy napon ő ülhet a Szent Péter trónusán.
Napi horoszkóp: a Bakot meglepő találkozás ébreszti rá az igazságra, a Nyilas kívánsága teljesülhet, a Vízöntő új esélyt kap a...
"Nem hittem volna, hogy ez valóra válhat, de a szívem mélyén mégis ott bujkált a remény" - osztotta meg John Prevost, miután öccsét, Robert Francis Prevostot megválasztották a katolikus egyház új pápájává, XIV. Leó néven. Az Illinois állambeli New Lenoxból telefonáló, 71 éves nyugdíjas iskolaigazgató hangján még mindig ott vibrált a meglepetés.
John, aki középső gyermekként nőtt fel a dél-chicagói Dolton városában egy iskolaszuperintendens apa és egy könyvtáros anya mellett, elmondta: testvérével már gyerekkorukban tudták, merre vezet majd az útjuk. A legidősebb fivér, Louis a hadsereghez csatlakozott, John pedagógus lett, Robert pedig, ahogy John mondja:
Amióta csak meg tudta lépni az első lépéseit, már érzett egy titkos vágyat a lelkében: pap szeretett volna lenni.
A választás estéjén John a televízió előtt ült, és izgatottan figyelte a vatikáni események alakulását. Amikor hirtelen megjelent a fehér füst, és meghallotta testvére nevét, éppen az unokahúgával beszélgetett telefonon. "Akkor aztán teljes káosz lett, a telefonom, az iPadem, minden egyszerre megvadult..."
Csak a konklávé előtti estén csúszott ki valami a száján: "Szerinted mi legyen a nevem?" - kérdezte a bátyját. John akkor megjegyezte, hogy ne legyen Leó, mert abból már tizenhárom volt. "De valószínűleg utánanézett, mert kiderült, ő a tizennegyedik."
Robert Prevost pályafutása legnagyobb részét Latin-Amerikában, főként Peruban töltötte, ahol misszionáriusként dolgozott a szegényekért. Itt ismerkedett meg egy argentin pappal, Jorge Mario Bergoglióval - a későbbi Ferenc pápával -, akinek nyomdokába most ő lépett.
John még nem kereste meg öccsét azóta, hogy ő lett az új pápa. „Még csak a könnyekre sem volt időm” – suttogja csendesen. – „Talán amikor egyedül maradok, és mindent alaposan átgondolok... akkor fog igazán hatni rám.”
