Lobenwein Norbert gondolatai szerint a szavak hatalmas erejű eszközök, amelyek képesek építeni és rombolni is. Egy-egy mondat vagy kifejezés képes mélyen megérinteni az embereket, ugyanakkor sebeket is ejthet. A kommunikáció felelőssége abban rejlik, hogy

Az idézet az Illés Együttes 1972-es dalának címe és refrénje, amely mára új fényben tündököl, és friss üzenetet hordoz magában, így újra releváns lett a mai világban.

Nemcsak a hétköznapokban, hanem a kulturális élet számos területén, az úgynevezett "popszakmában" is sokan érezzük úgy, hogy feszültebb év vár ránk, mint eddig talán bármikor. És talán nem is helyes feltételes módban, jövő időben fogalmazni, hiszen benne vagyunk már, csak éppen azt nem tudjuk, hogy van-e még ennél is beljebb - vagy inkább lejjebb...

A közelmúlt eseményei alapján nehéz lenne végleges következtetéseket levonni, de az utóbbi hetek alatt meglepően sok "szakmabeli" - legyenek azok fesztivál- és koncertszervezők, menedzserek vagy maguk a fellépők - kerestek fel engem, izgatott és tanácstalan arccal. Úgy tűnik, a közvetlen környezetemben tapasztalt helyzetek mindannyiunkat arra ösztönöztek, hogy keressük egymás társaságát, és együtt próbáljunk eligibilis válaszokat találni a felmerülő kérdésekre.

A beszélgetések nagyjából ugyanazokat a kérdéseket feszegetik. Úgy gondolom, ahelyett hogy susmorgunk, vagy a szőnyeg alá söpörnénk az egészet, egy közös gondolkodást mindenképp megérnek ezek a felvetések - így a fesztiválszezon elején és 11 hónappal a választások előtt. Már önmagában az is elgondolkodtató, hogy ez a "két ügy" (mármint a fesztiválok-koncertek és a választások) hogyan és miért kerülnek egyazon mondatba...

Nem fogom nevén nevezni őket, de megpróbáltam feleleveníteni azokat a művészeket, akik az utóbbi időszakban valamilyen okból a közéleti hírekben is megjelentek. Legyen szó arról, hogy a politikai színtér képviselői szerint provokatív, vagy éppen szokatlan dalokkal rukkoltak elő, esetleg a zenéikben és nyilatkozataikban kifejtettek valamit a társadalom aktuális problémáiról, vagy éppen csak egy politikai vezetővel közösen pózoltak a kamerák előtt. Sokszor a saját koncertjeiken is kifejtették véleményüket a világ dolgaival kapcsolatban - mindenki a saját, egyedi stílusában. Számtalan művész került ilyen módon a hírek kereszttüzébe, és a közönség reakciói valóban meglepőek voltak.

A megszólalások között természetesen felbukkantak kevésbé kifinomult kifejezések is, de eddig nem igazán találkoztam olyan közvetlen politikai állásfoglalással, amely egyértelműen kifejezte volna a véleményeket.

Ezek a gondolatok valószínűleg minden időszakban értékesnek számítanak, és úgy vélem, hogy a példaképeinktől elvárható üzenetek. Mégis, látható, hogy nem mindenki osztja ezt a nézetet. Sokan úgy vélik, hogy a finomabb, árnyaltabb gondolkodás, valamint a normális keretek között maradás manapság nem számít divatosnak. Én azonban továbbra is bízom abban, hogy ez az egyetlen valódi út. Ebben a kérdésben a popsztárok szerepvállalása kulcsszerepet játszik.

A fesztiválszezon kezdetén szakmai körökben az egyik nagy kérdés mostanság az, hogy a kulturális menedzsereknek, szervezőknek, promotereknek van-e bármi dolguk ezzel az egésszel? Mármint azzal, hogy melyik művész hol áll, mit képvisel, milyen gesztusokkal nyilvánul meg és szól hozzá a mindennapjainkhoz. Veszélyes-e, ha éppen nála, az ő rendezvényén hangzik el valami "olyan", amivel másnap tele lesz a média? És ha ettől valóban tartani kell, a program összeállításánál újra előkerül-e a patikamérleg, hogy segítsen eldönteni: ez még belefér, az már nem, van-e olyan, aki miatt majd magyarázkodni kell szponzoroknál, politikusoknál?

Társaimmal és számtalan kollégával együtt a rendszerváltás utáni években kezdtük el szervezni a kulturális eseményeket és fesztiválokat, hiszen ekkor nyílt meg a világ, és a szabadság szele a koncertek és színpadok világát is átsöpörte. Bár az idő mindent megszépít, naiv lenne azt állítani, hogy az elmúlt harmincöt év során soha nem szembesültünk azzal, hogy léteznek olyan kimondatlan szabályok, amelyeket érdemes figyelembe venni, amikor egy programtervet vagy egy fesztivál fellépőinek listáját állítjuk össze.

Abban az országban, ahol lehetőségünk adódott a sorok közötti olvasás művészetének elsajátítására, és ahol tisztában vagyunk azzal, hogy a házmesterek és portások kulcsszereplők a mindennapi életünk szövetében, sikerült némi tapasztalatra szert tennünk az ésszerű kompromisszumok alkalmazásában is.

Elképzelhetetlen, hogy örökké azon rágódjon egy koncert szervezője, hogy politikailag korrekt marad-e az általa összeválogatott program.

A rendszerváltás előtti időszakból rengeteg emlékezetes történet maradt fenn, melyeket olyan legendás alakok meséltek el, mint Hobo, Sziámi, Menyhárt Jenő vagy Feró. Ezek az ikonikus művészek a hőskorukban valahogy mégis eljutottak a közönség szívéhez, noha az aktájukon a "Tiltott" címke éktelenkedett, és mindannyian bátran kiálltak a saját meggyőződéseik mellett. Próbálták őket elnémítani, de az idő múlásával, közel négy évtized elteltével, még mindig sok ezren követik őket. Az ő példájuk sok tanulsággal szolgált mindannyiunk számára. Különösen ajánlom azok figyelmébe, akik talán már elfelejtették, milyen bátorsággal és eltökéltséggel küzdöttek a szavukért.

Idén ünnepeljük a Magyar Dalszerzés Évét, vagyis még csak/már hatvan év telt el azóta, hogy Szörényi Levente és Bródy János találkozott, és megszülettek az első dalok, amelyeken azóta generációk nőttek fel. Ez az év a legjobb alkalom (lehet) arra, hogy megértsük, rácsodálkozzunk: mennyire sokat adtak és adnak nekünk azok a magyar dalok, a közösen átélt koncertek, amelyeket "a mi szerzőink", a magyar művészek állítottak színpadra.

Szerintem ennek nincs jelentősége, és akkor vagyunk okosak, ha ezt ki is zárjuk a gondolkodásunkból. Másfél évtizeddel ezelőtt Presser Gábor munkatársaként volt lehetőségem részt venni az első Magyar Dal Napja szervezésében. Kora délutántól késő estig megszámlálhatatlan szerző és előadó váltotta egymást a Sziget Nagyszínpadán, mindegyikük egy-egy dallal érkezett. Nemrég megnéztem a YouTube-on ezt a monstre koncertet, olyan legendákkal, akik közül sokan sajnos már nincsenek velünk. Még a felvételen is átjön a lényeg: ezen a napon senki nem foglalkozott azzal, hogy miben nem értenek egyet az egymás után koncertezők. Csak a Dalok voltak, a közönség és az ünnep. Demeter Szilárd pár éve egy közös fotót posztolt Szörényivel és Bródyval, a politikai szembenállás és a művészi zsenialitás ikonikus párosával. Biztosan nem én voltam az egyetlen, aki azt mondta magában: végre...

Számomra egy kulturális intézmény, klub vagy fesztivál lényeges jellemzője a sokszínűség. A különböző műfajok, ízlésbeli eltérések és emberi értékek olyan iránytűként szolgálnak, amelyek meghatározzák, hogyan alakulnak a bemutatott produkciók. Emellett lehetőséget biztosítanak arra is, hogy a közönség tudatosan választhasson, melyik élmény áll legközelebb a személyes preferenciáihoz.

Tehát lehetősége van rá, de ezt a választást neki kell meghoznia, nem pedig valamilyen nyílt vagy rejtett elvárás kényszeríti rá. A hazai fesztiválok többsége olyan programkínálatot állít össze, amelyből a látogatók kedvük szerint válogathatnak. Ha már ott vagyok az eseményen, belehallgatok XY koncertjébe; ha nem nyeri el a tetszésemet a műsor, a közönség vagy akár a fellépő közvetlen megnyilvánulásai, egyszerűen tovább állok, és keresek valami mást. A választás a néző kezében van. Hasonlóan ahhoz, ahogy otthon a távirányítóval böngészünk a csatornák között: néha egy műsoron ragadunk, máskor viszont gyorsan váltunk, ha valami nem tetszik. A felnőtt emberek pedig képesek arra, hogy ezeket a döntéseket saját maguk hozzák meg.

Az egyes oldalakhoz sorolt, megbélyegzett vagy politikailag elkötelezett művészek már korábban is jelen voltak a fesztiválok programjában, és ma sem zárják ki egymást. A szervezők, amikor kiválasztják a fellépőket, nem vállalnak politikai állásfoglalást; csupán a fent említett szempontok alapján hoznak döntéseket. A közönség viszont csupán arra vágyik, hogy kiszakadhasson a mindennapok valóságából – ahogy azt a Budapest Park jól ismert és aktuális szlogenje is sugallja. Érdekes, hogy nemrégiben Lovasi András, a SopronFest megnyitó podcastjában ezt a szlogent elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a valóság elől való elbújás nem lehet helyes cél.

A fesztiválok, klubok és színházak világában, vagyis a kultúra különböző "szentélyeiben", számos felemelő élményt élhetünk át, mint az összetartozás érzése és az egymás iránti tisztelet. Ezek az élmények nem csupán az adott pillanat varázsát adják, hanem egy olyan kincset is, amelyet érdemes magunkkal vinni. Terjesszük ezt a pozitív energiát a mindennapjainkban, és alakítsunk ki egy olyan légkört, ahol a közösség és a tisztelet mindennapos értékekké válnak!

A szerző kulturális menedzser, aki számos jelentős rendezvény, többek között a VOLT Fesztivál, a SopronFest, a Balaton Sound, a STRAND Fesztivál és a MOL Nagyon Balaton társalapítójaként járult hozzá a magyar zenei élet pezsgéséhez.