Mi vár a Gázai övezetre a háború után: a riviéra ragyogása, vagy a romok sötét képe?

Az izraeli fegyveres erők vasárnap kivonultak a Gaza övezet középső területeiről, azonban a Hamász állítása szerint a palesztin menekültek északi területekre való visszatérését nem engedélyezték. Ennek következményeként a terrorszervezet felfüggesztette az izraeli túszok szabadon bocsátását, ami a tűzszünet megszűnésének előjeleként értelmezhető. Ezzel párhuzamosan a világ vezetői különféle béketervekkel állnak elő, hogy megoldást találjanak a kialakult helyzetre.

Már másfél év eltelt azóta, hogy senki nem tudja megmondani, mi vár a Gázai övezetre. Ez idő alatt számos béketerv került a köztudatba, azonban a folyamatos véres összecsapások miatt szinte lehetetlen volt komoly megoldásokról tárgyalni. A helyzet bonyolultsága és a konfliktusok intenzitása mindennapossá tette a reménytelenséget.

A helyzet most két alapvető okból megváltozott. Először is, a közel-keleti síita szövetség stabilitása meginogott. Oroszországot és különösen Iránt saját belső konfliktusaik annyira lekötötték, hogy már csak mérsékelten tudták támogatni szövetségeseiket. Ennek következményeként az Aszad-rezsim Szíriában mindössze két hét alatt összeomlott, a libanoni Hezbollah kénytelen volt egy kedvezőtlen tűzszüneti megállapodást kötni, míg a Hamász Gázában lényegében a teljes szétesés szélére került.

Ezek a kormányok, valamint a paramilitáris és terrorszervezetek gyakran szoros együttműködésben álltak egymással, katonai erőt, pénzügyi támogatást és fegyvereket biztosítva. Azonban amikor Moszkva és Teherán segítsége hirtelen elmaradt a kritikus pillanatban, a helyzet olyan gyorsan romlott, mint egy kártyavár, amely a legkisebb lökéstől is összedől.

Már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy a palesztinok nem tudják megállítani az izraeli tankok előrenyomulását a Gázai övezetben. Azonban csak az utóbbi hetek eseményei során vált világossá, hogy a helyi lakosság magára maradt, és nincs más lehetőségük, mint hogy elfogadjanak valamilyen formájú kompromisszumot.

A második ok, ami említést érdemel, nem más, mint Donald Trump. Az újjáépítési és aknátlanítási ötletei azt a benyomást kelthetik, mintha a volt elnök valóban törődne a palesztinok sorsával, és mintha egy grandiózus tervet szőtt volna a fejében. Az igazság azonban az, hogy ő inkább az a hatalmas elefánt, aki elhatározta, hogy belép a porcelánboltba vásárlási szándékkal, de közben véletlenül mindent összetör.

Ahogyan azt jól tudjuk, Donald Trump mindig is hajlamos volt a dolgokat túllihegni, és most sem tűnik másképp. Az Egyesült Államokban elterjedt nézet, hogy az amerikai elnökök második mandátumuk során már a történelem színpadán szerepelnek, hiszen újbóli választásukra nincs lehetőség. Trump valószínűleg éppen ezt a szerepet öltötte magára. Miközben Kanadát és Grönlandot próbálja az Egyesült Államokhoz csatolni, és a Mexikói-öblöt is új névvel kívánja illetni, még arra is jut ideje, hogy Ukrajna és a Gázai övezet megmentőjeként tűnjön fel.

A szeme előtt talán az a kép él, hogy a 1999-es NATO bombázások következtében Koszovóban egy sugárutat Bill Clintonról neveztek el, sőt, a volt amerikai elnök 10 évvel később szobrot is állítottak Pristinában. Így nem lenne meglepő, ha Gázaváros felújított tengerparti sétányát például „Trump sétány”-nak keresztelnék.

Arról nem is beszélve, hogy Donald Trump nem tett semmi meglepőt, csak azt, amit a korábbi republikánus elnökök: egyfajta patrónusként beavatkozott egy nemzetközi konfliktusba, és Izraelt támogatta. Az ő béketerve ugyanis kizárólag Jeruzsálemnek lenne jó. De ne rohanjunk ennyire előre!

Mielőtt részletesen megvizsgálnánk a lehetséges forgatókönyveket, fontos egy dolgot világosan kifejezni: Gáza, ahogy korábban ismertük, már nem létezik. A Google Maps ugyan még mutatja a határokat és a településeket, de a már 15 hónapja zajló izraeli offenzíva következtében a területet csupán romok borítják.

Ez a háború valóban rendkívüli, és több szempontból is eltér a korábbi konfliktusoktól. A Gázai övezet kiterjedése jóval kisebb, mint Hódmezővásárhelyé, ami lehetővé teszi, hogy a rombolás mértéke drámai módon felerősödjön, olyan módon, ahogyan azt Szíriában vagy Ukrajnában nem tapasztalhattuk. Itt, a Gázai övezetben, a célzott támadások következtében teljes infrastruktúrák tűnhetnek el, így kórházak és boltok is nyom nélkül eltűnhetnek. Ráadásul Izrael szigorú ellenőrzése alatt tartja a határokat, ami azt jelenti, hogy kizárólag ő határozza meg, milyen típusú áruk vagy humanitárius segélyek juthatnak be a térségbe, ezzel tovább bonyolítva a helyzetet.

Bár a helyzetek és a méretek különböznek, képzeljük el, hogy Oroszország olyan mértékű pusztítást hoz létre Ukrajnában, hogy Ungváron a csapokból sem folyik víz, és Moszkva irányítja, hogy a Záhonynál veszteglő kamionok beléphetnek-e az ország területére. Ez a szcenárió most a Földközi-tenger partján zajlik, csupán 300 kilométerre Ciprustól. Miért is fontos ez? Mert bármelyik fél, aki befolyásra tesz szert a Gázai övezet felett, egy 350 négyzetkilométernyi romhalmazzal találja szembe magát.

Márpedig a dolgok nem mindig voltak így. Édesapám egy olyan ember volt, aki a saját gondolatai világában élt, és nem igazán vágyott a társaságra. Amikor rá gondolok, nem ugranak be a közös biciklizések vagy vízipisztoly csaták. De a két legkedvesebb emlékem vele sokkal izgalmasabb, mint bármilyen vasárnapi számháború. 1993-ban, a délszláv háború feszültsége közepette, Kotor romos utcáit jártuk be, míg tíz évvel később Izrael felfedezésére indultunk. Őt az egyszerű bazározás sosem vonzotta volna, így egy idegenvezető kíséretében Ciszjordániába és Gázába is ellátogattunk, még ha csak rövid időre is.

Az elmúlt év során számos "előtte-utána" videót figyeltem meg, különösen Gázaváros kapcsán. A terjesztők többsége vagy antiszemita, vagy palesztinbarát nézeteket vall, sőt, sok esetben mindkettő. A felvételek egy háború előtti, idilli életképet festenek, ahol boldog, félmeztelen gyerekek játszanak a Cancunnal vetekedő strandokon. Akik már jártak Gázavárosban, azonnal észreveszik, hogy ezek a képek nem ott készültek, vagy komoly manipuláción estek át. Ez persze nem jelenti azt, hogy 2023. október 7. óta ne vesztek volna el rengeteg épített értékek, és természetesen emberek is.

Máig emlékszem, hogy Gázaváros mennyire hasonlított Tel Avivra, mégis különbözött tőle. A széles partszakasz és a mellette futó forgalmas sugárút hasonló volt, de a palesztin oldalon már akkor is sokkal feszültebbek voltak az emberek. A házak silány anyagból épültek, a kábelek össze-vissza tekergőztek, és olyan volt, mintha mindenen por ülne. A strand is koszos volt, mert a helyiek jobb híján ott gyülekeztek minden naplementekor. Kis hevenyészett sátrakat húztak fel, vagy botokra feszítették ki a törölközőiket, majd a homokban tüzet raktak, hogy megsüssék gondosan felnyársalt húsaikat.

Nem létezett függetlenség, csupán a Hamász volt jelen, de az emberek még mindig hittek abban, hogy a saját otthonaikat és hazájukat formálják. Emlékszem, egyszer azt mondtam édesapámnak, hogy eddig ez a rész tetszik a legjobban, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. De a valóság más; aki igazán nyitott szemmel néz, az tudja, hogy egy jó ideig még nem is lesz másként.

Előre kell bocsátani, hogy egy ennyire turbulensen változó és sok ismeretlenes konfliktusban nem lehet megjósolni, hogy mi a jövő. A politikusok cserélődésével és az erőviszonyok változásával szinte percenként születhetnek újabb és újabb forgatókönyvek. Azt viszont halált megvető bátorsággal le lehet szögezni, hogy a Gázai övezet sorsa háromféleképpen alakulhat: ahogy a palesztinok szeretnék, ahogy Washington szeretné és ahogy Izrael szeretné. Kezdjük a legkevésbé valószínű forgatókönyvvel.

A palesztin érdekérvényesítés évtizedeken keresztül két részre szakadt, akárcsak a gázai Hamász és a ciszjordániai Fatah. Volt egy katonai és egy politikai szárny. Bár ezt sokszor tagadták, ez a kettő csak együtt tudott létezni. Míg a politikusok, mint Mahmúd Abbász a nemzetközi porondon toboroztak szövetségeseket, és azért harcoltak, hogy Palesztina egy napon független lehessen, addig a fegyveresek odahaza próbáltak erőt felmutatni.

Ezek a szélsőséges csoportok a palesztin területek védelmezésére törekedtek az izraeli betelepítésekkel szemben, ám fő céljuk az volt, hogy minél több zsidót megöljenek. Bár minden emberi mérce szerint ez teljesen elfogadhatatlan, számukra ez tűnt az egyetlen hatékony stratégiának. Ahhoz, hogy a kétállami megoldás lehetősége életben maradhasson, bizonyítaniuk kellett, hogy képesek a legnagyobb brutalitásra is. Egy újabb zsidó kibuc létrehozása miatt ártatlan családok, akik buszon utaznak, lesznek a következmények szenvedő alanyai. Noha a palesztin politikai vezetők is elítélték ezeket a terrortámadásokat, Jeruzsálemnek a katonai erő hiányában nem kellett komolyan vennie a tárgyalások során elhangzott követeléseket. Most azonban ez a helyzet megváltozott.

A Hamász gyakorlatilag minden erőforrását elveszítette, utánpótlási alagútjait megsemmisítették, katonáinak jelentős része életét vesztette. Izrael számára a legfőbb visszatartó erő az a felismerés, hogy ha hosszú távon túlzottan súlyosan lép fel a palesztin lakossággal szemben, az nem csupán a nép egy részét, hanem az egész közösséget radikalizálhatja, ami beláthatatlan következményekkel járhat. A további eszkalációval a palesztinok viselnék a legnagyobb terheket, hiszen a jól felszerelt izraeli hadsereggel szemben a kétségbeesett civileknek, még ha számbeli fölényben is lennének, aligha lenne esélyük.

Ezt a háborút kizárólag rendkívül komoly egyiptomi, jordániai és szaúdi támogatással lehetne megnyerni. Az utóbbi másfél év eseményei azonban világossá tették, hogy ezek az arab államok nem kívánnak nyílt konfliktust vállalni Izraellel, és ezzel együtt a nyugati világgal sem. Bár a retorika szintjén a gázaiak mellett állnak, a tények azt mutatják, hogy valójában már lemondtak róluk.

Az erő eltűnt, és csak a szavak maradtak hátra. Biztosra vehetjük, hogy a Palesztin Hatóság nem fogad el olyan rendezési javaslatot, amely területek átadását vonja maga után, hiszen ez minden kormány számára politikai öngyilkosságnak számít. Közben azonban a palesztinok önrendelkezése már nem terjed ki a Gázai övezetre, és Ciszjordániában is komoly veszély fenyegeti az önigazgatást. De mit kínálhat a palesztin vezetés, hogy érvényesíthesse a saját elképzeléseit? Mindössze 2,1 millió embert. Semmiféle pénzügyi forrással, eszközzel vagy szilárd háttérrel nem rendelkezik az újjáépítéshez, és szövetségesei is egyre inkább távolodnak tőle.

Abbászék egy dolgot tehetnének: Ciszjordániába fogadhatnák a gázai menekülteket. Ennek viszont két akadálya van. Egyrészt tovább szegényítené és destabilizálná az amúgy is nélkülöző régiót, másrészt valószínűleg Izrael sem hagyná, hogy ennyi ember átvándoroljon a területén, és egy helyen egyesüljön a 4 és fél millió palesztin, ezzel teljesen ellehetetlenítve az újabb zsidó telepek kiépítését. Mindent egybevetve a legtöbb, amiről a gázaiak álmodhatnak, egy 2023 előttihez hasonló status quo egy szétlőtt területen, a korábbinál nagyobb izraeli függés mellett. Szóval nemhogy egy független állam, de még a 2 évvel ezelőtti szint elérése is vágyálomnak tűnik most.

Arról már szó volt, hogy Trump elnök a történelemkönyvek hasábjain szeretné látni magát, és elhivatott Izrael mellett. De vajon kivitelezhető-e múlt héten bejelentett béketerve? Röviden: nem. Hosszabban: ebben a formában biztosan nem.

Donald Trump úgy tűnik, hogy amerikai katonai erőket is bevetne, ha arra van szükség, hogy növelje befolyását a Gázai övezetben. A részletek egyelőre homályosak, de valószínűtlen, hogy itt területi annektálásról lenne szó. Ezt támasztja alá Benjámin Netanjahu álláspontja is, aki Trump javaslatát a valaha volt legjobbnak tartja. Nem valószínű, hogy az izraeli miniszterelnök a közvélemény előtt lemondana országának területi szuverenitásáról, főleg nem egy ilyen jelentős politikai lépés kapcsán.

Az biztos, hogy az amerikai elnök valamiféle Hotel társasjátékot szeretne játszani a Földközi-tenger partján. Először eltakarítanák a romokat, majd megtisztítanák az övezetet a fel nem robbant bombáktól, és ezután jöhet a nagyszabású álom. Ahogy fogalmazott: amerikai segítséggel a Közel-Kelet Riviéráját hoznák létre.

Sőt, múlt hét kedden ennél is tovább ment, és már csak egyfajta ingatlanberuházásként beszélt a háborús területről, több millió ember otthonáról.

"Úgy gondolom, hogy nagy hiba lenne megengedni az embereknek - a palesztinoknak, vagy a Gázában élőknek -, hogy még egyszer visszamenjenek, és azt sem akarjuk, hogy a Hamász visszamenjen. Úgy gondolunk rá, mint egy nagy ingatlanterületre, amelyet az Egyesült Államok fog birtokolni, és lassan fejleszteni fogjuk. Hamarosan stabilitást hozunk a Közel-Keletre" - mondta Trump az Air Force One fedélzetén, miközben a Superbowlra utazott.

Csakhogy ez a nagy ingatlanszerződés tartalmaz egy kisbetűs részt is. Az újjáépítés idejére kitelepítenék a palesztin lakosságot. Ez az a klauzula, ami miatt a fél Kongresszusnak és a komplett Trump-adminisztrációnak magyarázkodnia kellett. A Fehér Ház azzal próbálta csillapítani a kedélyeket, hogy csak időszakos áttelepítésről lenne szó, míg Marco Rubio külügyminiszter őszintén bevallotta: ez a terv megvalósíthatatlan. Ő azzal védte főnökét, hogy Trump elsősorban a terület megtisztítására gondolt, ami egy támogatható kezdeményezés.

Ez kétségtelen, hiszen általában a lőszerek 9-13 százaléka nem robban fel. Ez azt jelenti, hogy bombák, rakéták tízezrei hevernek még a romok alatt. A Handicap International attól tart, hogy a jövőben több ezer áldozata is lehet ezeknek az éles lőszereknek.

Ez azonban nem változtat a tényen, hogy több mint kétmillió embert nem lehet egyszerűen kitelepíteni. Sokak számára elképzelhetetlen, hogy otthagydanak maroknyi földjüket és az addigi életük minden emlékét. Ráadásul nincs is, aki fogadná őket. Kairó és Ammán már órákkal Trump bejelentése után világossá tette, hogy nem hajlandóak befogadni a palesztin menekülteket, és más lehetőségük sem nagyon maradt.

A következő kihívás, hogy az újjáépítési folyamat akár évtizedekig is elhúzódhat, és ennyi idő elteltével szinte lehetetlenné válik az állampolgársági és birtokviszonyok tisztázása. Gondoljunk csak bele, milyen elfogadhatatlan ez egy olyan nép számára, mint a palesztinok, akik már több mint 60 éve vitatkoznak arról, hogy „ki volt itt előbb?”.

A Közel-Kelet Riviérájának fejlesztéséhez óriási anyagi forrásokra lenne szükség, amelyeket kizárólag külföldi befektetők és ingatlanfejlesztők tudnának előteremteni. Az ő érdekükben azonban elengedhetetlen, hogy biztosítékot kapjanak arra, hogy a térségben a jövőben ne alakuljanak ki újabb fegyveres konfliktusok. Ezt a stabilitást csupán az Egyesült Államok támogatásával biztosíthatná Izrael, de csak abban az esetben, ha a palesztinok nem hoznák magukkal a múlt sérelmeit a tárgyalások során. Ez viszont rendkívül bonyolult helyzetet teremt, így Trump számára a Gázában való befektetések vonzóvá tétele csak akkor valósulhatna meg, ha ígérete ellenére nem engedné vissza a palesztinokat a korábbi területeikre.

Ha pedig mégis, akkor hol élnének? A tengerparti luxusszállodákban mindenki kapna egy lakosztályt, vagy a csillogástól távol hoznának létre számukra az Apartheidhez hasonló lakónegyedeket? Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember el tudja képzelni: ez mekkora feszültséghez vezetne. A palesztinok ismét másodrangú polgárok lennének a saját hazájukban. Arról nem is beszélve, hogy egy kubaihoz hasonló amerikai félgyarmaton még nehezebb lenne független Palesztináról beszélni.

Talán ez a legvalószínűbb és legrövidebb forgatókönyv. Izrael olyan különleges helyzetben van a világ színpadán, amelyhez fogható ritkán adódik. Az ország vezetése számára kulcsfontosságú, hogy még a legkisebb gyengeséget se mutassa. Az 1967-es hatnapos háború óta világossá vált számukra, hogy ellenségeik folyamatosan figyelik a legapróbb hibáikat. Minden egyes kedvezőtlen kompromisszum csak táplálja azt a gépezetet, amely készek elnyelni az államot és a 7 millió zsidó állampolgárt. Az olyan lépések, mint a palesztinoknak nyújtott kedvezmények vagy autonómia, most gyengeségként értékelődnének. Éppen ezért érthető, hogy a jeruzsálemi vezetés célja a hatalom kiterjesztése az ország minden területére. Számukra egy egységes, központilag irányított állam tűnik az egyetlen járható útnak, ahol nincsenek olyan települések vagy búvóhelyek, ahol az ellenségeik megbújhatnak, és ahol a szomszédok támogatására számíthatnának. Jelenleg sosem volt még ilyen kedvező alkalom arra, hogy ezt a célt elérjék.

Az izraeli fegyveres erők az utóbbi hónapok során egyértelműen demonstrálták, hogy a Közel-Kelet bármely zugában képesek hatékony csapásokat végrehajtani. Jemenben az iszlamista húszik rakétatámadásaira válaszul gyorsan és határozottan lépnek fel, míg Iránban a precizitásukkal bármely magas rangú katonai vezetőt képesek eltávolítani. Az izraeli hadviselés valódi fordulópontja azonban akkor következett be, amikor a szárazföldi erők néhány nap leforgása alatt földre kényszerítették a Hezbollahot, amely a legtöbb európai országot megelőző rakétakészlettel bír. A szakértők elhúzódó harcokra számítottak, de a Hezbollah vezetőinek csipogói váratlanul felrobbantak, és világossá vált, hogy Izrael mindig egy lépéssel előrébb jár. Fegyverzete, legyen szó hagyományos harctéri eszközökről vagy kiberhadviselésről, világszínvonalú színvonalú és hatékony.

Nem meglepő, hogy a mérsékelt arab államok is egyre inkább keresik az együttműködést Izraellel. Marokkó a napokban bejelentette, hogy tüzérségi fejlesztéseit Izraelre bízza. Minden egyes ilyen megállapodás újabb csapást jelent a független Palesztina eszméjének. Ahogy egyre több arab ország létesít diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat Izraellel, úgy csökken az esélye annak, hogy nyíltan, akár fegyverekkel támogassák a szeparatista törekvéseket.

Arról nem is beszélve, hogy mint mindenfelé a világban, Izraelben is egyre jobban megerősödnek a populista, nacionalista erők. Benjamin Netanjahu koalíciós partnerei között vannak olyan ultraortodoxok, akik szerint Gázát és Ciszjordániát is erőszakkal le kéne rohanni. Az október 7-i terrotámadások óta pedig már az eddig mérsékeltebb hangok is határozottabb fellépést követelnek az olyan palesztin szervezetekkel szemben, mint a Hamász.

Most elsősorban a jeruzsálemi vezetésen múlik, hogy mi lesz a Gázai övezet sorsa, és indokolatlan optimizmus lenne azt gondolni, hogy Netanjahuék puszta emberszeretetből komoly gesztusokat fognak tenni a palesztinoknak. Kiváltképp akkor, amikor a világ vezető nagyhatalmának elnöke teljes kitelepítésről beszél.

Éppen ezért nem is az a fő kérdés, hogy ,,mi lesz Gázával?" hanem, hogy ,,mi lesz a gázaiakkal?". Épülhet fényűző szállodasor a tengerparton, nyomulhatnak be állig felfegyverzett katonák amerikai vagy izraeli zászló alatt, egy biztos: több mint kétmillió palesztin fogja várni őket. Olyan emberek, akik sosem fogják elfelejteni a házuk lerombolását, a családjuk kiirtását, vagy annak a levesnek az ízét, amit egy csomó gazból főztek a legnagyobb éhezés közepette. Bárkinek a terve valósuljon is meg, ők ott lesznek, velük számolni kell. Márpedig az ő fejükbe senki se fog belelátni. Senki sem tudhatja majd, hogy robbantani vagy bevásárolni mennek. Egyetlen dolgot fogunk tudni róluk: addig nem nyugszanak, amíg állandó, biztonságos és önálló hazára nem találnak.