A "Nem vénnek való vidék" egy különleges mű, amely a fiatalok vágyait és álmait állítja a középpontba, miközben a felnőtté válás nehézségeit is bemutatja. A történetben a vidéki élet egyszerű szépségei és a városi élet vonzereje ütköznek, felfedve a gener

Hollywood sötét hercege három évtizeden át az FBI kötelékében tevékenykedett.

Ott áll az ajtóban, néma csendben, a tekintete a távolba réved. Valahol mélyen belül úgy érzi, hogy pofátlanság lenne kérdésekkel bombázni a többieket. De hát mit tehetne, gondolja magában, egy férfi mindig megoldja a saját problémáit. Léptei határozottan zengenek a teremben, ahogy átlép a küszöbön, majd a bárpult végére telepszik. A körülötte ülők furcsa pillantásokat vetnek rá, mintha valami szokatlan látványt látnának.

A szalon termének fabútorait dohos szag járja át, égetett szesz enyhít az undoron, egyedül a friss bőrmellény illata képes átütni a terjedő bűzön. Egyik sarokban kártyát vetnek, a másikban lapot húznak, de csupán fél szemmel figyelik a zsugát. Nagyjából egy tucat, ennyi rossz arcú ül a sötétben, senki nem a maga dolgával törődik, a piperkőcöt méregetik.

A bárpult sarkán ül, teste szinte kővé vált. Arcát beretvált borostája keretezi, de a reggeli borotválkozás nyoma még nem tűnt el róla. Ruhája olyan, mint egy divatmagazin címlapján: frissen szabott, makulátlan, a bőre alatt megcsillanó fény szinte villog a gyenge fényben. Felsőjéhez nyúl, és kipattintja a fegyvertartót. A terem csendesedik, mintha a levegő is megfagyott volna. Még egy szeletet sem lehet leejteni, hogy ne kelljen valakit az ajtón kicipelni. Pisztolyát óvatosan kihúzza, és az asztalra helyezi. Számolja a töltényeket, majd egy mély sóhaj kíséretében kocogtatja az italos pohár peremét. Az asztaloknál a játék lassan újra kezdődik, az arcok eltűnnek a sötétségben, mintha csak árnyak lennének.

A férfi akár húszéves is lehetne, mintha csak a bíró fia lenne, teljesen elengedte magát. A pénz az egyetlen dolog, amiből sosem szenved hiányt. Néha határozottan mered a pisztolyára, máskor viszont a keze megremeg. Nagyot nyel, majd igyekezvén könnyednek tűnni, ráhajol a poharára. A csapos, Isten lássa lelkét, próbálna szólni neki, de nincs az a jószándék, amiért kockára tenné, hogy hordó formájú teste szita alakot öltsön.

Az idő folyamatosan halad, a reggel lassan kitárja kapuit, de a szalon, elhelyezkedése miatt, sötét, mint a pokol legmélyebb zuga. Kellemetlen szagok terjengenek, körülöttem kényelmetlen emberek mozognak, a poharamban pedig egy kényelmetlen ital várja, hogy elfelejtsem a helyzetet. Mégis, egy férfi tudja, hogy a kötelességeit el kell látnia, bármilyen nehézséget is jelent ez számára.

Még csak a nap delelője előtt járunk, amikor ő lassan felemelkedik. A játék újra megfagy, a kripta csendje is olyan súlyos, hogy szinte zúgni kezd. A férfi léptei az ajtó felé vezetnek. Három, négy, öt lépés. A pult most mintha egy távoli dimenzióba került volna, elérhetetlenné válva a kijárathoz képest.

Az utcán a szél homokszemeket sodor, mintha ezer apró csípős nyíl fúródna a szemekbe. Itt-ott néhány ördögszekér kószál, mintegy keresve a megfelelő helyet, míg két ló az itató mellett áll, szomjukat oltva. Az újonnan beszerzett csizma belesajdul a porba, mintha a föld magába akarná szívni. A távolban, a domboldalon, marhák tapossák a gyepet, a tereléshez azonban furcsa idő van, az állatok nem törődnek a közelgő feladattal. Nyomukban cowboyok vágtatnak lóháton, halkan, szinte észrevétlenül, majd eltűnnek a horizont mögött, talán örökre, mint egy álom, ami csak pillanatokra ragyogott fel.

A férfi sosem vágyott cowboy életére, de most, ahogy a nap lenyugszik, egyre inkább vonzza a gondolat. Elképzeli, ahogy a gulyával vágtat a távoli horizont felé, ahol a világ egyszerűbb és a munka kemény. Szép, nyugodt élet ez, sajátos módján. Aztán mélyet szippant a kisváros ismerős illatából, a szél pedig homokkal keveredik, miközben az eget fürkészi, szinte érzékeli a felhők illatát is. Ekkor egy megnyugtató érzés tölti el, talán utoljára tapasztalja meg ezt a békét.

Az idő csendben megállt, mintha csak egy titkos üzenetre várna. Ő ott áll, immár nem siet, mint egy tapasztalt kalauz, aki türelmesen figyeli zsebóráját, miközben a pillanatok lassan csúsznak el mellette. Csak a jelet várja, hogy végre elindulhasson.

A napkorong alig hogy megérinti az égbolt legmagasabb pontját, amikor megszólal a jel. Egy hangos, mély és zengő, rézcsengő jóságos zöreje tölti be a levegőt a temető közeléből.

A sarki ház mögül előlép egy idős figura. Ráncos arca és szemei mélyén felsejlő életút mesél róla. Kopott, rongyos ruhája, amelyet az idő már alaposan megviselt, és a világ végéig utazott csizmája, mind-mind a viszontagságos életről árulkodnak. A kalapja, amelynek szélei tépettek, mintha a szél harcát vesztette volna el, mégis ott ül a fején, mint egy régi barát. Borostája rendezettlenül terül el az állán, jelezve, hogy nem a temetői szertartásra készül. Inkább a kocsma meleg fénye vonzza, de előtte elvégzi a férfiakra háruló feladatokat, amiket senki más nem végezhet el helyette.

A két ember a tér közepére sétál, közöttük a távolság 10-15 méter. A harang már a hetedik hangot ütötte el. Állnak, nézik egymást. A fiatal haraggal, az öreg közönnyel - aki gyakran köszön a túlvilágnak, az már barátságban van vele. Újabb és újabb harangszó, mindjárt a huszadikat üti, aztán a két férfi teste elernyed, majd hirtelen megfeszül.

Csak egyetlen lövés dörren.

A csapos arcán megrándul egy ideg, majd folytatja a poharak törölgetését. Hamarosan nyílik a szalon ajtaja. Csizma csattog a padlón, majd a bárpult végén lévő szék nagyot nyög. Égetett szesz szaga árad. Az árnyékban az egyik asztalnál kártyát vetnek, a másikban lapot húznak. Mindenki elvan a maga dolgával.