Papp Sándor Zsigmond „Keleti furcsaságaink” című műve egy különleges utazásra invitálja az olvasót, ahol a keleti kultúrák rejtelmei és sajátos szokásai elevenednek meg. A szerző szellemes és elgondolkodtató stílusban tárja elénk a keleti világ sokszínűsé
Most már egy ideje a nyugati világ egyik bástyájában élek, és egyre élesebben látom a magammal hozott identitás furcsaságait.
A biológiai nemünk megváltoztatásának nehézségeit már jól ismerjük, hiszen nem egy egyszerű folyamat, tele bonyodalmakkal és orvosi beavatkozásokkal. De mi a helyzet a születési helyünkből fakadó identitással? Létezik valamilyen mentális eljárás, egyfajta szellemátalakító művelet, amely segítségével formálhatjuk ezt az aspektust? Én Kelet-Európában születtem, a vasfüggöny árnyékában, és gyermekként a tévében látott nyugati világról álmodoztam. Osztálytársaimmal együtt vágyakozva figyeltük a divatot, abban a hitben ringatva magunkat, hogy egy farmer és egy Puma cipő birtokában elérhetjük, hogy ne csak a környezetünkhöz, hanem magához a világhoz is tartozzunk. Közben azonban észrevétlenül formálódtunk a keleti blokk hatására, olyan reflexekkel és beidegződésekkel gazdagodva, amelyeket már szinte lehetetlen levetkőzni.
Jelenleg egy ideje a nyugati világ egyik fontos központjában élek, és egyre inkább felfedezem a magammal hozott identitás szokatlan vonásait. Ezek a különbségek sokszor a legapróbb részletekben rejlenek. Például Bécsben teljesen természetes, hogy amikor valaki a villamos vagy busz után rohan, a helyiek vagy kinyitják előttük az ajtót, vagy egyszerűen beállnak, hogy megakadályozzák az ajtó becsukódását, így biztosítva, hogy a siető utasok beérjék a járgányt. Ezt annyira zökkenőmentesen teszik, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Volt olyan alkalom is, amikor a feleségemmel és a kutyánkkal kétségbeesetten futottunk a 40-es busz után, és a már leszállt hölgy visszafordult, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Érdemes megemlíteni, hogy ilyenkor a buszsofőr sem morog mérgében a mikrofonba, amiért a rakoncátlan utasok húsz másodpercig feltartják a járművet. Ha valaki láthatóan siet, a helyiek készségesen segítenek.
Én ilyenkor mindig elszégyellem magam, mert fiatalon nem kevés kárörömmel néztem a buszból, az ülésem kényelméből az izzadtan rohangálókat, akik mindent beleadva loholtak a járdán, hogy elérjék a járatot, és olykor fogadásokat is kötöttünk, hogy sikerül-e nekik vagy sem.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább mulatságosnak tűnt, hogy a futástól már régóta távollevő felnőttek próbálnak meg újraéleszteni magukban a kisvárosi Carl Lewis-t. Azonban eszünkbe sem jutott, hogy beavatkozzunk a helyzetbe. Miért nem kezdtek el korábban edzeni? Miért nem voltak óvatosabbak a felkészülésük során? Azt gondoltuk, hogy saját maguknak köszönhetik, ha lemaradnak a lehetőségekről - így formáltuk meg a véleményünket a szituációról.
Képzeld el, hogy a barátunk mostanában kutyasétáltatásba kezdett. Az első pár alkalom után már meg is kapta a lakáskulcsot, hogy zavartalanul hozhassa-vihesse a kis kedvenceket. Amikor utoljára találkoztunk vele, csak ámultunk és bámultunk: mi biztosan nem bíznánk meg egy idegenben a kulcsainkkal, hiszen ki tudja, mit kezdhet vele. Lehet, hogy nem ő személyesen rabolná ki a lakást, de simán lemásolhatná a kulcsot, és elpasszolhatná egy sokkal gátlástalanabb cimborájának, fantáziáltuk tovább a történetet. Pedig a mi lakásunkból, ellentétben a kutyák gazdáival, alig van mit elvinni; hacsak nem a régi magyar könyveinket célozza meg a tolvaj. Mégis, itt sokan úgy gondolják: ha én munkát adok neked, és tisztességesen megfizetlek, akkor miért akarnál nekem ártani? Ez egy olyan helyzet, ahol mindenki nyer. Talán benned is van annyi józan ész, hogy elgondolkozz: miért rabolnád ki azokat, akik a jövőben is segíthetnek neked?
Ez az a fajta bizalom, amely nálunk nem igazán gyökerezett meg. Kelet-Európában az állandó gyanakvás szinte már a mindennapjaink része. Mi ezt a bizalmat inkább naivitásnak tartjuk, és biztosak vagyunk abban, hogy előbb-utóbb csalódás ér bennünket, mert... (itt számtalan magyarázat sorakozhatna). A feleségem, aki még a legapróbb részletekre is odafigyel, hajlandó a sarokból visszafordulni, hogy megbizonyosodjon róla, kétszer is elfordította-e a kulcsot. Minden egyes gondolatára jeges borzongás fut át rajta. Ő addig nem tud nyugovóra térni, amíg minden ajtót, ablakot és nyitható rést alaposan meg nem vizsgál. Az ördög ugyanis nem alszik, és a tolvaj mindig a megfelelő pillanatra les.
Itt, ahol élek, az a szokás, hogy a még használható dolgokat nem a kukába dobják, hanem a kuka mellé helyezik. Könyvek, gyerekjátékok, sőt, néha élelmiszerek is ott várakoznak. Nemrég a feleségem egy gyönyörű süteményes fémdobozt talált, ami már önmagában is kincsnek számít, de amikor kinyitotta, tele volt különféle ínycsiklandó teafilterrel. Először kétkedve nézte, mert azt hitte, hogy valami trükk vagy átverés áldozata lett. Az ilyesmit általában ajándékba szoktunk adni vagy kapni, így megkérdezte egy arra járó embertől, hogy szerinte elviheti-e. A válasz szinte meglepte: persze, azért tették oda! A feleségem fejében még az is megfordult, hogy talán valaki valamilyen mérgező anyaggal "tisztította" a környéket, és ezért került oda a tea. Utólag már csak nevetünk ezen a gondolaton, de a gyanakvás néha hajlamos efféle őrült elméleteket gyártani, mert nehezen értjük meg az ilyen gesztusokat. Nálunk, ha valaki nem szereti a teát, egyszerűen továbbajándékozza, vagy elteszi a spájzba, hogy hátha majd jó lesz valamire. Aztán ott porosodik évekig, és végül a lomtalanításkor kerül a szemétbe. Itt viszont más elvek szerint élnek: jobb, ha valakinek odaadják, amíg még friss és iható. Aki szereti a teát, biztosan örömmel fogja fogyasztani.
A nejem ugyan még nem főzött a talált filterekből teát, de már közeledik a pillanat. Egy-kettőt már én is kinéztem magamnak. Egy hűvösebb őszi délután leülünk majd az erkélyen, és elkortyolgatjuk. Nem kis örömmel gondolva, hogy sikerült legyőznünk a belénk táplált bizalmatlanságot, és tenni egy lépést a valódi, félelemmentes szabadság felé.
