A remény fénye sosem alszik ki, és mindig ott ragyog, különösen a szívhez szóló magyar karácsonyok idején. Az ünnep varázsa, a közös emlékek és a szeretet ereje mindannyian összeköt minket, még a legnehezebb időkben is. A karácsony nem csupán az ajándékok

Ha egy honfitársunkat megkérdezik, hogy van, szinte mindig rátér a problémáira, ami egyfajta nemzeti sajátosságként is felfogható. Be kell látni, hogy a Duna mindkét partján gyakran hajlamosak vagyunk a negativitásra: a panaszkultúra sokunkban gyökeret vert, főleg napjainkban, amikor a világ eseményei egyre kiszámíthatatlanabbá válnak. Itt nem csupán a mindennapi kihívásokra gondolok, hanem arra a sötét árnyra is, amely a járványok és háborúk korának visszatérésével fenyeget minket, generációk óta elnyomott félelmeinket felszínre hozva.

A mai világunkban a bizonytalanság sosem volt ekkora, mint most: nem csupán a következő karácsony kimenetele kérdéses, de még január elejére sem merünk előrejelzéseket tenni. Hogyan találhatunk mégis utat egy ennyire instabil környezetben, és hozhatunk létre biztonságos életet? Az elmúlt évtizedekben a világ sokat változott, és kétségtelen, hogy a mai magyar generációk dédszülei olyan időszakokat éltek meg, amikor a nehézségeket másképp kellett kezelni. Ha ők képesek voltak a kihívásokkal szembenézni, nekünk is meg kell találnunk a módját, hogy a XXI. század - amely sok szempontból nehezebb, mint a múlt század második fele - kihívásaival is megbirkózzunk, még ha néha úgy is tűnik, hogy minden ránk omlik.

Kolozsvár, 1918. december 24. – a város utcái ünnepi fényben ragyognak, ahogy a hideg téli estében a hópihék lassan hullanak a földre. Az emberek izgatottan sétálnak, az ünnepi készülődés szelleme mindenkit magával ragad. Az ablakok mögött meleg fények és boldog nevetések hallatszanak, miközben a város történelmi épületei egy új, izgalmas korszak küszöbén állnak. Az ünnep hangulata és a jövőbe vetett remény egyaránt jelen van a levegőben, miközben a családok együtt ünnepelnek, és a közösség ereje újra meg újra felerősödik.

"Fehér zászlókkal állunk előtted, Ismeretlen Végzet" – e szavakkal üdvözölte a kolozsvári Keleti Újság Magyarország egyik legjelentősebb városának, Kolozsvárnak a román megszállását. Két nappal korábban a város lakói hatalmas demonstráción fejezték ki tiltakozásukat a területrablás ellen, ám a hatalmas szavak a végső döntés pillanatában már nem számítottak. A wilsoni önrendelkezés elvei csupán üres ígéretek maradtak, ahogyan ma is gyakran tapasztaljuk. A román erők szétlövési fenyegetései miatt a polgármester végül kénytelen volt megadni magát, és átadni a várost, amelynek sorsa így a nemzetközi ígéretek dacára a fegyverek kezébe került.

A magyarokat nemcsak a Nyugat hagyta cserben (amit csak részben magyaráz, hogy elvesztettük a háborút) hanem a saját, 1918 őszi puccsal hatalomra jutott kormányuk is.

A piszkos öltözetű betolakodók hajnalig tartó részeg dorbézolással, hórázással ünnepelték a város leigázását Mátyás király azóta is sokszor meggyalázott szobra előtt. Kolozsvár egy ízig-vérig magyar, európai polgári város volt, ahol igazi végítéletszerű sokkhatás lehetett a kegyetlen román megszállás. Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhettek át akkor, azon a karácsonyon a város magyarjai, akik mindaddig kitartottak magyarságuk mellett, amíg lehetett, amíg ki nem dobták őket szülőföldjükről és nem telepítettek be jogos helyükre később olyan, Erdélyben gyökértelen százezreket, akik a település mai arculatát meghatározzák.

Budapest, 1944. december 24. – A város csendjét a háború zaja törte meg. A téli éjszaka sötétjét a hópihék lassú tánca világította meg, míg az utcákon emberek siettek, mindannyian a karácsonyi ünnepre készülve, de a légkörben ott bujkált a félelem és a bizonytalanság. A fákon még szikrázó díszek ragyogtak, ám a háború árnyéka mindent beárnyékolt. Az emberek igyekeztek megőrizni a reményt, hogy a szeretet és a közösség ereje még ebben a sötét időszakban is átsegíti őket a nehézségeken. Az ünnepi asztalokon talán nem volt bőség, de a szívükben élő szeretet melegsége mindennél értékesebb volt.

Legkésőbb a kudarcot vallott őszi kiugrás és a nyilaspuccs után egyértelművé vált, hogy a dolgok végleg megváltoztak. A Vörös Hadsereg első egységei december 24-én lépték át Budapest határait. Miközben Pesten még a mindennapi élet zajlott, addig a szovjet felderítők már a budai fogaskerekűn jártak, a kalauz pedig azonnal jelentette a furcsa eseményeket. Másnapra már komoly összecsapások robbantak ki, december 26-án pedig végleg bezárult a fővárost körülvevő ostromgyűrű, ezzel új fejezetet nyitva a város történetében.

A második világháború egyik legdrámaibb városostroma 51 napon át, egészen február 13-ig tartott. A lakosok a végsőkig elkeseredtek, sokan lótetemekkel táplálták magukat, miközben hónapokig pincékben húzódtak meg, teljesen megfosztva minden alapvető kényelmetől: áram, víz és fűtés nélkül. A szovjet hadsereg súlyosan sújtotta Magyarországot, ami nemcsak a katonai erőszakot, hanem a fosztogatás és a kegyetlenség szörnyű hullámait is magában foglalta.

Kipucolták az országot, mint az utánuk loholó románok negyedszázaddal korábban, 1919-ben. A háború alatt, majd utána százezreket hurcoltak el a Gulágra, közülük tömegek soha nem is tértek vissza. Tombolt a terror: az elszabadult nyilas őrjöngésnek sokezer zsidó esett áldozatul Budapesten. 1944 karácsonya a magyar főváros egyik legtragikusabb időszaka egész történelmében. Mégis, az azt átélők, a túlélők később felépítették újra a nemzet fővárosát, amennyire lehetett. Ma sem panaszkodnának.

Magyarország, 1956. december 24.

"Márciusban Újra Kezdjük!" - hirdette sok merész, dacos graffiti országszerte, de akkor már 200 ezer ember túl volt a rövid időre nyitott kerítésen és Nyugatra távozott. Elmentek azok, akikben izzott a vállalkozó szellem, akikre kötél vagy vegzálás, megfigyelés, háttérbe szorítás várt volna a régi-új rezsimben. Akik maradtak, azok tudatosan döntöttek a sötétség vállalása mellett, és ennek lehetett családi vagy egyszerű, hazaszeretethez köthető oka is. Mert ha mindenki elmegy, ki marad itthon?

1956 karácsonya örökre beégett a tiszta szívű magyarok emlékezetébe, hiszen ekkor mindenütt, nem csupán Kis-Magyarország területén, hanem a Kárpát-medence tájain és még azon túl is, megfagyott a remény és a lélek.

Ekkor írta Kassa szülötte, a már korábban elüldözött Márai Sándor New Yorkban a "Mennyből az angyal" című, legendás versét:

A kommunista vezetés aggodalommal figyelte a helyzetet: az ellátás valamelyest javult, még importált termékek révén is, de attól féltek, hogy a múlt árnyai – a terror, a sortüzek, a kijárási tilalom és a pufajkás rendfenntartók – újra visszatérnek Magyarországra. De mit remélhettek a magyar emberek ebben a zűrzavaros időszakban? A szabadság és a nemzeti függetlenség iránti vágy, mint egy búvópatak, mindig is jelen volt, még ha sokan nem is voltak képesek ezt a vágyat a saját életükben megélni.

A nemzetközi sajtó egy ideig még fókuszált a magyar helyzetre, ám idővel a Nyugat érdeklődése alábbhagyott, és a téma a háttérbe szorult. Ez a karácsony, tele dilemmákkal és aggodalmakkal, azonban mindenkinek a lelkébe, génjeibe vésődött, aki akkor élt. Legyen szó börtönben raboskodóról, szabadlábon élőről vagy külföldön tartózkodóról, senki sem feledte el az eseményeket. Azok is magukkal cipelték a terhet, akiknek már csak egy év adatott meg, és azok is, akik szemtanúi lehettek a szovjet csapatok 1991-es távozásának. A többség tudta, érezte: a rabság hosszan elhúzódik, de azon a napon mégsem a kétségbeesés uralta a hangulatot: az örök remény fénye ugyanis sosem alszik ki a szívből.