Spiró György megfogalmazása szerint a magyarokkal kapcsolatosan, ha a magyarokon kívül közelítjük meg a kérdést, akkor általában nem sok minden található. Ez a megállapítás rámutat arra, hogy a nemzeti identitás és a kultúra mélyen gyökerezik a közösség t
A magyar politikai és irodalmi élet plebejus vonala máig háttérbe szorul - így fogalmaz Spiró György, akinek legújabb, hatszáz oldalas regénye, a Padmaly, nemrégiben látott napvilágot. A mű középpontjában Táncsics Mihály és felesége, Seidl Teréz élete áll, melyet a forradalom, a szabadságharc, a megtorlás, a kiegyezés és a polgárosodás szövevénye ölel körül. Spirót azonban igazán a "magyar hülyeség" kialakulása és folyamatos diadalútja foglalkoztatja. A könyv iránti érdeklődés figyelemre méltó, hiszen átível a politikai táborokon, amit jól mutat, hogy interjúnk után Orbán Viktor és Karácsony Gergely is elmondta: idén a Padmaly az egyik kedvenc nyári olvasmányuk. De miért is terheli Magyarországot az a bűn, hogy Táncsics gondolatai a szólásszabadságról ma is aktuálisak? És valójában mit jelent a forradalmiság? Milyen az igazi forradalmár?
Aligha én vagyok az egyetlen, aki, először rápillantva az új könyved borítójára, l + i-nek is olvasta az ly-t, azaz j-t, viszont csak én hümmöghettem elismerően, hogy a Spiró biztos kitalált egy új társasjátékot a Capitaly meg a Monopoly mintájára... Nagyon megnyugodtam, amikor azt olvastam egy interjúdban, hogy ezt az üreg, melléküreg jelentésű szót te sem régóta ismered - egy ilyenben rejtőzködött az egyik hősöd, Táncsics Mihály, éveken át a saját háza alatt, a pince és a kút közt.
Többen ismerik a szót, sőt némelyeknek az aktív szókincsébe tartozik, a régészeknek például. Sok címvariánsom volt, egyik rosszabb, mint a másik. Nem kedvelem a több szóból álló címeket, mert azokat nagyon nehéz ragozni, és nehezebben válnak fogalommá - mert jó esetben egy cím azzá válik.
Hitel, Világ, Stádium, igen... Ami azt is mutatja, hogy nem árt mögüle egy jelentős mű.
Minden egyes cím szűkítette a regény univerzális kiterjedését, és nem akartam, hogy a borítóval korlátozzam az olvasók elvárásait. Ez a kifejezés nem vált közismeretessé, de könnyen felkeltheti az érdeklődést. Hasonló helyzet már előfordult, amikor a Diavolina című kisregényem született – a szó jelentése „ördögöcske”. Ez a mű Gorkijról és a Szovjetunióról szól, olyan témákról, amelyek nem igazán foglalkoztatták a magyar olvasókat.
A magyar embereket a saját kultúrájukon és identitásukon kívül ritkán foglalkoztatja mások világa. Véleményem szerint ez egy remek cím.
Nagyon elragadó számomra, hogy a szövegben időnként olyan ritkán használt, régies vagy éppen homályos jelentésű szavak bukkanak fel, mint például: dürücköl, cserény, égény, faktor, homlító, kallós, mácsik, mellpor, nyoszolyó, szilacs... Sőt, olykor olyan őszi ragozással idézed az igéket, amely a régi magyarban még négyféle múlt időt és két jövő időt is magában foglalt: elhagyá, fenntartá, leend, nézendik... Az efféle szóhasználat nem csupán különlegessé teszi a szöveget, hanem egyfajta időutazásra is invitál, ahol a nyelv gazdag múltja és a modern kifejezések találkoznak.
Az igeidőkkel már a Jövevény című műben is kísérleteztem. Másfél évtizeddel később, a Messiások újraírt változatában is megjelentek ezek a játékok, ám ezúttal sokkal visszafogottabb formában. Nem az a szándékom, hogy az olvasást bonyolultabbá tegyem.
Tulajdonképp ki az elbeszélőd? Kit hallunk?
Egy mindentudó elbeszélőnk van. Ez teljesen szembemegy az elmúlt évtizedek prózájával, hisz elég rég megállapították, hogy ilyen elbeszélő nem lehetséges, hogy az az érdekes, ha az elbeszélő nem tud semmit, ha maga a mesélés bizonytalan, és ebben van is valami.
A könyvedet frissítően átjárja egy kis tizenkilencedik századi báj...
Ez a fajta irónia a tizenkilencedik században még nem volt elképzelhető. Valamikor a század vége felé kezdett el megjelenni az irodalmi tájképen, leginkább az orosz írók munkásságában, akik a humor terén sokkal abszurdabb megközelítésekkel éltek. A tizenkilencedik századi magyar szerzők inkább vagy anekdotázásra adták a fejüket, kényelmesen, mintha egy táblabírós meghallgatáson lépkednének előre – számos kiváló mű született ebben a stílusban –, vagy polgári iróniával fűszerezték írásaikat, mint ahogy azt Jókai és különösen Mikszáth esetében tapasztalhatjuk. A világ egészével szembeni irónia azonban ekkor még nem létezett, és ma sem tekinthető általánosnak. Ennek a szemléletmódnak a megváltozása szükséges ahhoz, hogy elérjük ezt a szintet. A Padmaly természetesen regény, nem történeti mű, noha néhányan vitatják ezt, és krónikaként emlegetik. Mellesleg, a regény definíciója számomra is homályos. Szerencsére nincsenek olyan szigorú keretei, mint sok más műfajnak.
Ahogy Ottlik fogalmazott, a próza a szavak tengerén való utazás, amely a lap szélétől a másikig terjed.
Néha megcsillant benne az irónia, mint egy rejtett gyöngyszem a tenger mélyén.
A regényed mindentudó narrátora kétségtelenül eltér tőled.
Nem ugyanaz, mert én nem rendelkezem minden tudással. Ő viszont kénytelen mindent tudni.
