Százezer felvidéki magyar sorsa a menekülésre kényszerült (I.)
Trianon után a Felvidék magyarsága tízezres nagyságrendű tömegeinek távozása a maradék Magyarország területére már a cseh megszállással párhuzamosan kezdetét vette. Az állami, vármegyei, helyhatósági tisztségviselők és közalkalmazottak, valamint a különféle értelmiségi kategóriákba tartozók tetemes része be sem várta a cseh megszállást, hanem - többnyire ingóságait is hátrahagyva - elmenekült a benyomuló idegen csapatok elől. A helyben maradók számát tovább ritkították a csehszlovák katonai és polgári hatóságok által foganatosított kiutasítások.
A magyarok menekülésének és kiutasításának folyamata sok esetben szinte tragikomikus vonásokat öltött. Tisza Miksa, Szepesváralja egykori rendőrkapitánya története különösen figyelemre méltó; ő kétszer is menekülni kényszerült. Először a cseh hatóságok elől a maradék Magyarországra, majd onnan a bolsevizmus elől vissza a megszállt Szepességbe. 1919. március 20-án érkezett Miskolcra, ahol új beosztását kellett volna átvennie. Másnap, március 21-én kikiáltották a proletárdiktatúrát, amelytől a volt rendőrtiszt nem sok jót remélhetett. Április végén végül sikerült elmenekülnie Miskolcról, és mivel más lehetősége nem maradt, titokban hazaszökött a Szepességbe. Ott azonban a csehszlovák hatóságok letartóztatták, és több más felvidéki magyarral együtt a csehországi Terezínbe (Theresienstadt) vitték. Amikor végre szabadlábra helyezték, mint "idegen állampolgárt" azonnal kiutasították Csehszlovákia területéről, holott ő egy őshonos szepességi család sarja volt. Tisza Miksa későbbi visszaemlékezéseiben így fogalmazta meg az 1919-es kálváriáját: "(...) a Szepességből azért menekültem, mert nem akartam a cseheket szolgálni, Miskolcról azért kellett szöknöm, mert nem akartam a kommunisták szolgálatába lépni. Hát furcsa helyzetben voltam, annyi bizonyos!"
Bothár Sándor, a zólyomi születésű jogász, különös megpróbáltatásokon ment keresztül az impériumváltás időszakában. A besztercebányai törvényszék bírájaként tevékenykedett, és részt vett a Petrogalli Oszkár által vezetett helyi Magyar Nemzeti Tanács munkájában 1918 novemberében. Az önkéntes nemzetőrség, amely a Tanács égisze alatt működött, 1918 decemberében kétszer is sikeresen megakadályozta a cseh csapatok városba való behatolását. Amikor a budapesti Károlyi-kormányzat megtiltotta a további ellenállást, a cseh erők 1918. december 23-án elfoglalták Besztercebányát. A frissen alakult csehszlovák állam hatóságai 1920. április 15-én letartóztatták Bothár Sándort és Petrogalli Oszkárt is. Először az illavai börtönbe került, ahol Bothár visszaemlékezései szerint negyvenkét másik letartóztatott mellett találkozott, akik a felvidéki magyar társadalom kiemelkedő tagjai voltak. Bothárt csupán négy hétnyi magánzárka után hallgatták ki, ekkor tudta meg, hogy kémkedéssel gyanúsítják. Júniusban a kassai hadbíróság fogdájába szállították, ahonnan csak hosszú magánelzárás és többszöri kihallgatás után, 1920. szeptember 26-án szabadult, mindenféle vádemelés nélkül. Az őt követő időszakban hamarosan kiutasították a Csehszlovák Köztársaságból.
A trencséni születésű Szatmáry István költő életében drámai fordulatot hozott a kiutasítás. 1918. december 10-ig Nyitra vármegye főjegyzőjeként dolgozott, de ebben a hónapban a megszálló hatalmak érzékenységét sértő, magyar hazafias versei miatt kénytelen volt elhagyni szülőföldjét. A költői lét és a hazafiság feszültségei így tragikus következményekkel jártak számára, de munkássága továbbra is élni fog az utókorban.
A kiutasításokat a legtöbb esetben bármilyen emberi méltányosság mellőzésével hajtották végre. A teljes létbizonytalanságban tartott, majd egzisztenciálisan tönkretett családok tragédiája a hatalom új urait egyáltalán nem érdekelte. A közvélemény és a sajtónyilvánosság nem volt képes számon tartani a távozásra kényszerített felvidéki magyarok ezres és tízezres tömegeit, csak a legkirívóbb eseteket tudta részletekbe menően regisztrálni.
A helyi lapok igyekeztek hírt adni legalább a legismertebb, általános megbecsülésnek örvendő közéleti személyiségek kiutasításáról. Amikor például Rimaszombatban a hatóságok váratlanul elrendelték Fornét Gyula volt alispán - valamint több helyi tekintélyes polgárcsalád - eltávolítását a köztársaság területéről, a városban megjelenő magyar ellenzéki hetilap a következő szavakkal kommentálta a történteket: "Három nap alatt kitenni valakit a lakásából s rábízni családok sorsát a rideg véletlenre, nem vall felebaráti szeretetre. (...) Szerintünk, aki kormányoz, annak is embernek kell lennie!"
A sajtó aránylag sűrűn adott hírt egyéni, sőt tömeges méretű kiutasításokról. A Prágai Magyar Hírlap egyik 1923. évi júliusi száma például arról tudósította a közvéleményt, hogy Kassán újabb kiutasítási hullám vette kezdetét, a rendőrigazgatóság ugyanis az elmúlt két nap alatt mintegy hatvan rendezetlen állampolgárságúnak minősített magyarnak kézbesítette ki a kiutasító végzést. Az érintettek egy héten belül voltak kötelesek elhagyni a köztársaság területét.
A felvidéki magyar közösségek számos tagjának élete a húszas évek elején, sőt később sem vált mentesé a hatalomváltás által előidézett létbizonytalanságtól. Az illetőség megvonása, valamint az ebből fakadó, rendezetlen állampolgárságúvá nyilvánítás réme folyamatos félelmet keltett a felvidéki magyar családok ezreinek mindennapjaiban. Az államhatalom, ha úgy ítélte meg, bármikor megtalálta a módját, hogy megszabaduljon azoktól a magyaroktól, akik számára kényelmetlenné váltak. Különösen a közéleti szereplők, a politikai, társadalmi vagy egyházi elöljárók voltak a legnagyobb veszélyben, akik már a hatalomváltás előtt is jelentős befolyással bírtak. Például 1925 februárjában a sajtó megdöbbenéssel számolt be arról, hogy a hatalom Pálóczi Czinke Istvánt, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspökét is megfosztotta az illetőségétől. A püspök több mint harminckét éve szolgálta az egyházat Rimaszombatban, de mivel soha nem kérte a "község kötelékébe" való felvételét, a hatóság ennyi év után is illetőség nélkülinek nyilvánította.
